Nehéz bármit is írni egy olyan filmről, ami ilyen mértékig középszerű. Igazán még csak szidni sem lehet, mert nem múlta alul az elvárásaimat, de valójában felül még kevésbé. A Villámtolvaj – Percy Jackson és az olimposziak 2010-ben – mondjuk ki – rossz volt. De nem azon az eget rengetően felháborító módon, így arra számítottam, hogy az efféle folytatásokhoz híven, az új rész, a Percy Jackson és a Szörnyek tengere rosszabb lesz.
Végtére is ugyanolyan lett, bár értelme még annyi sem volt, mint az első résznek. A látványvilágon sikerült egy kicsit(!) javítani, de ezt bőven ellensúlyozták a csökevényes, sőt végletekig unalmas cselekménnyel. A fiatal szereplők maradtak nagyjából ugyanazok, mint akiket a múltkor megismerhettünk, még az előző részben elhalálozott fő antagonista fiú, Luke is visszatér (bár ez persze nem a forgatókönyvírók hülyesége, hanem az alapanyagul szolgáló könyvé), hiányoznak azonban a nagy nevek a mellékszereplők közül, még Pierce Brosnan helyét is átvette Anthony Head, Uma Thurmant pedig az előző részben szépen lefejezték, úgyhogy rá eleve nem is számíthattunk.
Viszont érkezett egy új, végre igazán gizda karakter, Percy küklopsz féltestvére, Tyson (Douglas Smith). Valójában olyan a srác, mint egy fiatal Brendan Fraser, tudjátok, amilyen a George, Az őserdő hősében vagy a Kőbunkóban volt, de ő legalább vicces, cuki és talán még színésznek is nevezhető lesz egyszer (bár kár hogy a karaktere enyhén szefós benyomást kelt), de őt meg sajnos a főszereplő Percy ellensúlyozza mérhetetlen tehetségtelenségével. Ez van, ez olyan hoztam is meg nem is film, bele kell törődni.
Amúgy meg, ha túltesszük magunkat azon, hogy értelmileg és vizuálisan nem túl igényes közönség számára készült a film, akár még felháborodás nélkül is kijöhetnénk a moziból. DE (és bocsánat, most egy olyan spoiler-féleség fog következni), a film arról szól, hogy valószínűleg Percy Jacksonra vonatkozik egy ködös jóslat, mely szerint vagy megmenti a világot vagy elpusztítja. És miután ő szóról szóra beteljesíti minden apró kis részletét, megállapítja, hogy hátha nem is ezt jósolták meg, hiszen annyi kaland állhat még előtte… na, akkor azért kissé fogtam a fejem (és le merném fogadni, hogy nem csak én).
Az érzelmi szál/konfliktus egyébként végig két nevetségesen bugyuta dolog körül forog: egyrészről, azt már az előző részben leszögezték, hogy az isteneknek TILOS kommunikálniuk félvér gyerekeikkel. Ehhez képest néhány nyámnyila (főhős + főgonosz) még mindig emiatt nyavalyog, sőt Luke ugye ezért akarta múltkor is, meg most is elpusztítani a világot, de minimum az isteneket. Másrészt Percy legnagyobb dilemmája, hogy vajon ő is olyan egykalandos hősnek teremtetett-e, mint sokan mások. Mintha a világ dőlne össze, ha ő nem menthetné meg még egyszer (ha-ha).
No, de sebaj. Igazából csodálatos lehetőség volt ez a film arra, hogy 106 percen keresztül semmire (de tényleg semmire) ne kelljen gondolni, ne legyen izgalom, érzelem, düh, vagy bármi, amit egy film amúgy kiválthatna. Igazából azt kívánom, bár lett volna olyan rossz, hogy legalább mérgelődhessek miatta… de sajnos nem.
Értékelés: 5/10
