Ősrégi a feltételezés, hogy az ördöggel cimboráló asszonyszemélyek csábítják a bűnre szegény férfiakat. E sztereotip vélekedés áll a film a középpontjában, miszerint Antonio Banderas eszét a romlott életű Angela Jolie veszi el. Az "Eredendő bűn"-ről magasröptű címe alapján azt gondolhatnánk, hogy legalábbis az emberiség minden gondjának végső okát kívánja felmutatni. Ám erről szó sincs.
Banderas egy tőle szokatlanul szolid figurát alakít, aki egy szélhámosnő áldozatává válik, de azért még igen-igen szeretik egymást. A történet az 1800-as évekbeli Kubában játszódik, de a filmet Mexikóban forgatták. A napsütötte táj és a bőséges romantikus kelléktár (pisztoly, kupleráj, vér, könnyek, ágyak, titkok, lovak stb.) mellett legtöbbet Angela Jolie testtájait (középen némi kihagyással, de nagy húsos ajkakkal) pásztázza a kamera.
A "Waltz into Darkness" című regényt, melyen a film forgatókönyve alapul, a klasszikus film-noir rendezők körében hajdan igen népszerű Cornell Woolrich írta (tőle származik Hitchcock "Hátsó ablak"-ának alaptörténete is). Woolrich fent említett írását 1969-ben Francois Truffaut is filmre vitte "A Mississippi szirénje" címmel, Jean-Paul Belmondo és Catherine Deneuve főszereplésével. Közönségsikernek szánt filmje azonban megbukott.
A férfi beleszeret egy nőbe, aki miatt aztán mindenét elveszti, s meg kell halnia. Örök történet, mely sok egyéb film mellett alapul szolgált (Bolond Pierrot, Bonnie és Clyde). A végzetes szerelmet ábrázoló mesét annak idején Truffaut sem kívánta megfosztani a giccs csillogó cukorbevonatától, ám az övéhez képest Michael Cristofer szappanoperához illően mártózik meg a szirupban. Filmje minden pontján kényelmesebbnek mondható az előbbinél, hiszen ha egy darabig aggódnunk is kell a hősök sorsáért, aztán minden jobbra fordul. Kiderül, hogy a meggyilkolt nem halt meg, s ha mégis, akkor megérdemelte, a megmérgezett meggyógyult, a bűnös pedig nem is olyan bűnös. A film végül a nézőt a szorongás minden kötelékéből feloldva bocsátja útjára. A Eredendő bűn érzékeknek szóló, látványos, de túl édes cukrász mű. Hősei inkább az ágyban, míg Truffaut szerelmesei a társadalomból való kilépés kéjes s nem kevésbé romantikusan végzetes örömeiben hemperegnek.
Valamiért szívesebben nézem a régi kosztümös kalandfilmeket a maiaknál. Hiszen a legérdekesebb bennük néha nem is az a kor, melyet ábrázolnak, hanem az aktuális jelenkor illúziói, melynek vetületében létrejöttek. Kíváncsian várom, mit tesz az idő ezzel a csinosra fényezett, fordulatosra faragott, ám most mégis semmitmondónak tűnő darabbal.
