A gyors egymásutánban készített Prince Avalanche - Texas hercege és a Joe egyaránt jobb sorsra érdemes vesztesekről és a számukra a világot jelentő férfibarátságokról szól, akárcsak a rendező áttörését hozó Az “Igazi”.
David Gordon Greennek elege lett a Judd Apatow produceri felügyelete alatt készült, B-listás vígjátékok bérrendezőjének szerepéből, és a rémes A bébisintér után visszatért a vidéki Amerika melósairól szóló kamaradrámákhoz. A különbség annyi, hogy Green a fősodorbeli kitérő után immár sztárokkal forgathat: a gyors egymásutánban készített Prince Avalanche - Texas hercege és a Joe egyaránt jobb sorsra érdemes vesztesekről és a számukra a világot jelentő férfibarátságokról szól, akárcsak a rendező áttörését hozó Az “Igazi”, a friss filmekben azonban Paul Rudd és Emile Hirsch, illetve Nicolas Cage eveznek független vizekre.
Különösen Cage alakítása kapott komolyabb visszhangot, tekintve, hogy az egykor Hollywood egyik legnagyobb tehetségeként számon tartott színész karrierje évek óta gödörben van. A közepes folytatásoktól olcsó horrorokon át a még olcsóbb keresztény tanmesékig (!) jutó Cage-től sokan vártuk, hogy a Joe-ban végre megmutat valamit a régi énjéből, és szerencsére nem is kell csalódnunk. A címszereplő magának való, indulatos, de mély érzésű karaktere valódi jutalomjáték, Cage-nek pedig nem okoz nehézséget a kamasz Garyn kívül a nézőt is meggyőznie arról, hogy ezen a vidéken csak benne érdemes bízni.
Utoljára talán a Winter’s Bone-ban láthattunk ennyire hiteles white trash arcokat, Gary apjának figurája különösen alkalmas arra, hogy a vetítés után is kísértse a nagyvárosi, jól öltözött amerikaiak látványához szokott befogadót. A nélkülözésbe és kilátástalanságba lassan, de biztosan beleőrülő, alkoholista erkölcsi hullák e mintapéldányának sem egy részeg hajléktalan meggyilkolása, sem saját lányának áruba bocsátása nem nagy ár egy üveg piáért, érthető, hogy a fia inkább Joe-ban találja meg a hőn vágyott apafigurát. Joe pedig kénytelen feladni tudatos és következetes kívülállását, és kötődni kezd Gary-hez – sejthető, hogy ennek nem lesz jó vége.
Green kameráján keresztül egyszerre ijedünk meg az erdőirtás monotóniájától, a tanyasi kuplerájtól és a tévé előtti esti elalvás kiszámíthatóságától, és érezzük mégis otthonosnak és emberinek ezt a sivár közeget. A rendező a Texas hercegével is bizonyította, hogy az elhagyott, rothadó, félnomád végeken is képes meglátni a szépség és a tisztaság nyomait, az így megteremtett elégikus hangnem pedig valósággal beszippantja a nézőt, a Joe-ban talán még erősebben, mint az életmű korábbi darabjaiban. A nagyszerű színészi alakítások (a Gary karakterét érzelmes, ragaszkodó ösztönlénnyé formáló Tye Sheridan nevét is érdemes megjegyezni), az életszerű, pátoszmentes cselekményszövés és a mesteri hangulatteremtés együtt teszik maradandó élménnyé a Joe nevelődési történetét.
