Időről időre belefuthatunk, elsősorban a művészfilmek vetítésére specializálódott mozikban olyan fura "dolgokba", amelyeket jobb híján szkeccsfilmeknek szokásos nevezni. Irodalmi analógiát húzva, mintha novelláskötetről, vagy antológiáról beszélnénk, már, ha a hagyományos, másfél óra körüli játékfilmet elfogadjuk "mozgóképes" regénynek. A szkeccsfilmek legtöbbször egy téma feldolgozásai több szemszögből, s mint ilyen, mélyebb és főleg, alaposabb betekintést engednek egy adott problémába, jelenségbe, és ebből fakadóan elsősorban az elmélyültebb mozizást kedvelő nézők figyelmére számíthatnak. Bár, ha azt nézzük, egy film áráért egyszerre több filmet is láthatunk, ez már olyan igazi "vásári". De tudjuk, a film eredendően vásári szórakozás, ne fanyalogjunk hát.
Gyakorlatilag többé-kevésbé azonos tematikájú kisjátékfilmek gyűjteményéről van szó tehát, amelyek tán éppen ezért, komolyabb kritikai és közönségsikereket nemigen érnek el, ám az ínyencek sokáig beszélnek néhány jobban sikerült darabról. Stéphane Tchal Gadjieff, az ismert francia producer, aki az idős, agyvérzés következtében részlegesen megbénult Antonioni utolsó filmjeinek elkészítésében működött közre, határozta el egy, a szerelem kimeríthetetlen témája köré szerveződő szkeccsfilm ötletét, mégpedig úgy, hogy egy részben az élete végéhez közeledő, kultikus Mester mondja el véleményét a szerelemről, és őt követve két, már szintén híressé vált szellemi követője, mintegy ellenpólusként megteszi a sajátját. Az idős Antonioni azonnal igent mondott barátja felkérésére, és a két kiszemelt tanítvány, Wong Kar Wai (pl. Szerelemre hangolva) és Steven Soderbergh (pl. Szex, hazugság, videó, Erin Brokovich) is csatlakozott az első szóra.
Nagyjából egyenlő hosszúságú, ám teljesen különböző hangulatú kisfilmekből áll az Eros. Az elsőben Antonioni tőle már jól megszokottan furcsa, különös hangulatú helyszínre viszi a nézőt (és szereplőit). A mocsaras, lagúnás tengerparton, egy toronyban (talán malomban, vagy irányítótoronyban?) él elhidegült házasságban a negyvenes pár. Nincs mondanivalójuk már egymás számára. A férfi futó kapcsolatba keveredik egy szomszédos toronyban lakó szabados fiatal lánnyal, de ebben sem talál nagy örömet. Később a magára hagyott asszony is rátalál az egyéjszakás szeretőre. Tipikus Antonioni-mű, hangsúlyos tájak, furán lebegős, de mégis fullasztó atmoszféra. Egy gyönyörű Maserati-kabrió, amely majdnem beszorul a szűk kapuba, a keskeny hídon. De csak majdnem, végül átcsúszik mindenhol, hogy folytathassa végtelen és sehová nem vezető útját. Kissé hideg, szenvtelen, melankolikus és filozofikus meditáció, ahogyan egy súlyosan beteg, 93 (!) éves férfi lát(hat)ja a szerelmet.
Wong Kar Wai ugyanazokba a fojtott légkörű sikátorokba, lépcsőházakba és szalonokba helyezi filmjének cselekményét, ahol a Szerelemre hangolva is játszódott. A Kéz című filmben egy szabóinas viszonzatlan és tragikus szerelmének lehetünk szemtanúi, amit egy híres és gazdag kurtizán iránt érzett. A férfi elfojtott vágyai, a selyem tapintása, tétova kézmozdulatok. Izzadó tenyér, a célirányosan "tiltott" hely felé nyúló kecses női kéz. Súlyosan színes film noir, swing-jazz kantoni dialektusban, abból az időből, amikor a kínai könnyűipar még bimbózó kreativitását élte, és nem tört világuralomra.
A legfurcsább és egyben leszórakoztatóbb Soderbergh dolgozata, amely frivolan ékelődik e két komoly hangvételű darab közé. Megint film noir, ám ezúttal hagyományos fekete-fehérben. A zaklatott életű reklámmenedzser, akit a mindig kiváló Robert Downey Jr. alakít, pszichiáterhez fordul, mert nyomasztják szexuálisan túlfűtött álmai. Azon a bizonyos díványon újra álomba merül, és nem látja, mi történik háta mögött. Álom-valóság játék, csavaros dramaturgiával, meghökkentő poénnal a végén.
Három lehetséges válasz a végtelen közül az örök kérdésre: A szerelem vajon mi? Nem több és nem kevesebb.
