Ír, ír és nyilván iszik is

Martin McDonagh Londonban született, de le sem tagadhatná ír származását, mely szinte minden művében az előtérbe tolakodik valahogyan, még akkor is, ha státuszilag a nagyon angol Royal National Theatre háziszerzője. Szinte minden darabja valahol az ír dombok között játszódik. Pont úgy kapaszkodott fel a kortárs angolszász dráma piedesztáljára, mint az egyszeri ír kisfiú, aki az otthoni mélyszegénység elől a világgá menekült, és szívós munkával, kitartással és szorgalommal gazdag emberré válva tér haza. Puccos angol iskolákba állítólag sosem járt, tévénézésből, rádiójátékok hallgatásából és filmekből tanulta gyakorlatban az írás szabályait, kedvencei nem Shakespeare és az angol dráma más nagyjai, hanem Tarantino, Scorsese és David Mamet. Színpadi darabjai mégis zajos sikert aratnak szerte a világon, ahol bemutatják őket, a londoni Királyi Nemzeti Színházban éppúgy, mint például a budapesti Radnóti Színházban. Bár tudatosan távol tartja magát az ún. akadémikus színházcsinálástól és -nyelvtől, darabjait mégis igen precízen megalkotott narratíva és dramaturgia jellemzi. Nála aztán egyetlen gesztus, egy félmondat sem történik következmények nélkül, az a bizonyos csehovi puska egészen biztosan el is fog sülni, ha egyszer megjelenik a falon – márpedig mindig megjelenik. McDonagh életművéből szervesen következik, hogy a filmben is kipróbálja magát. Erőszakik (In Bruges) című feketekomédiája komoly kultusz tárgya a Tarantino-Ritchie-skandinávok és távol-keleti "vadak" által képezett koordinátarendszerben. A hét pszichopata és a Si-Cu szerencsétlen címre magyarított (eredeti cím simán A hét pszichopata) újabb filmje is ugyanide van pozicionálva, azonban már Hollywoodban játszódik. A főhőst ismét Colin Farrell alakítja, ezúttal McDonaugh kvázi alteregójaként, aki gátlástalanul beleírta a filmbe saját küzdelmeit is, ergo, mit tehet egy sikeres ír-angol író, ha kecsegtető hollywoodi felkérést kap: iszik, méghozzá sokat és állandóan, aztán valahogyan majd' csak megíródik az a forgatókönyv…

[img id=430395 instance=1 align=left img]Ellazázva

Mindenesetre az kapásból látszik e filmből, hogy McDonagh valószínűleg nem hozott magával valami alaposan kiforralt koncepciót, leginkább tényleg csak amolyan majd' csak lesz valahogy-alapon vágott bele a hollywoodi munkába. Hogy aztán ivott-e közben, vagy sem, az jelen esetben részletkérdés. A sztori azért, valljuk meg, igen bugyuta. Még az Erőszakik romantikus gengsztertörténetének szintjét sem üti meg, nemhogy A kripli, vagy a Vaknyugat mély, gyomorba vágó drámaiságát. Három halmozottan idióta haver (a már említett iszákos író, egy munkanélküli színész (Sam Rockwell), valamint egy idősödő, titokzatos múltú bájgúnár (Christopher Walken)) ellopják a nagy maffiózó (Woody Harrelson) ölebét, hogy váltságdíjat csikarjanak ki érte – nos, ez nem éppen az az eget rengető ötlet, amire rögtön polcot kell újítani az eljövendő Oscar-szobroknak. A film inkább tűnik valami laza marháskodásnak, mint kiérlelt és főleg, átgondolt produkciónak, még akkor is, ha McDonagh nem tud kibújni a bőréből, és elenged néhány igazán briliáns jelenetet, Tarantino-paródiát és szerkezetileg mindent "gatyába ráz" a végére. Azonban olyan így ez a film, mint egy csiricsáré hétvégi kalyiba, kempingszékekkel és grillsütővel, csak atombiztos vasbeton szerkezeten.

Fullba'

A balhé nagy részét természetesen elviszik a színészek. Azt látatlanban bárki aláírja, hogy Walken, vagy Harrelson akár fullba', akár nem, de tökéletesen nyomja a pszichopatát. (Hiszen ki más is lenne egy olyan filmben a pszichopata, amely egyenesen hetet ígér belőle, és benne van ez a két fickó.) Lubickolnak is e szerepben. McDonagh-val igen vicces karaktereket kreálnak, nem mellesleg olyan kollégák aktív részvételével, mint a sajnos kissé megöregedett, de azért még el nem kopott Tom Waits egy jelentős mellék-, vagy Harry Dean Stanton egy emblematikus néma (!) szerepben. Picit meglepő módon, Rockwell mégis ellopja a showt előlük, elsősorban egy parádésan elővezetett Gandhi-parafrázissal. Szemében ekkor tényleg villan valami őrült fény. A film azonban, a remek színészeken, néhány jó benyögésen és egy-két valóban szellemes jeleneten kívül nem ad többet, mint egy újabb bornírt hollywoodi mashup, mely ezúttal "korunk hősét", a thrillerek állandó szereplőit, a pszichopata gyilkosokat veszi célkeresztbe. McDonagh státuszában ez azonban nem több egy laza (bár olykor szórakoztató) hakninál.

Kinek ajánljuk?
- Kutyabolondoknak.
- Akiknek vicces, amikor vicces palik hatalmas pisztolyokkal hadonásznak és közben csúnyán beszélnek.
- Tarantino, Guy Ritchie és a többiek színházkedvelő rajongóinak.

Kinek nem?
- Gyenge gyomrúaknak.
- Szende lelkeknek.
- Valamiféle komolyabb élményre vágyóknak.

6/10