A Miami Vice igazán tökös akciófilm is lehetett volna, ha Michael Mann nem téveszti el az arányokat, így viszont csak egy felületes mozival van dolgunk. A hangulat azért most is ötös.

Biztos ismerik azt az érzést, amit jobb akciófilmek tudnak kiváltani a nézőkből. Kilépünk a moziból, és a szemünk sarkából lessük az utcán mászkáló embereket. A fülünkben még ott dübörög a film zenéje. Gyanús arcok mindenfele, bárhonnan támadás érhet. A karunkat kissé eltartjuk a testünktől, hogy elő tudjuk kapni a fegyvert, ha szükség lenne rá. Látjuk magunkat az üzletek kirakatában, úgy nézünk ki, mint a főszereplő: most épp hülye bajuszunk van, zsíros hajunk a koponyára feszül.

Mintha mozdulna valami az egyik autó mögött, a pillanat törtrésze alatt kell döntenünk: a földre vetjük magunkat, tigrisbukfenc, átfordulás közben kilőjük a fegyvert a támadó kezéből, a mozdulatsor végén meg pontosan a szeme közé találunk; az agydarabkák lassított felvételben hullanak alá. Aztán a hátunk mögül támadó szerencsétlent is elintézzük, persze úgy, hogy oda sem nézünk.

De nem, nem bűnöző volt, csak egy szatyros nénike, nincs bajuszunk, sem zsíros hajunk, sem fegyverünk, nem is csináltunk semmit. Még nem másztunk ki a filmből.

A Miami Vice második fele pont ilyen: kihozza az emberből a megtorlót. Kár, hogy az első óra menthetetlenül szar, egy 150 millió dolláros Michael Mann-produkciótól legalábbis joggal várnánk többet.

A film elvileg az 1984-1989-ig tartó sorozat remake-je. Ezek alapján az évtized legviccesebb feldolgozását készíthették volna el az alkotók, amolyan Starsky & Hutch módra, aminek az újrája ügyesen gúnyolta ki a hetvenes éveket. Most még jobb volt az alapanyag, hiszen két évtizedes távolságból már az eredeti sorozat is paródiának tűnik, Don Johnson figuráján bármikor halálra röhögheti magát az ember, mert ugyan ki venne fel manapság fehér zakó mellé rikító színű izompólót, hogy a zokni nélküli fehér lakkcipőről már tényleg ne is beszéljünk.

De nem, Michael Mann (aki az eredeti sorozat alkotója is volt) komolyra vette a figurát, kemény filmben gondolkozott. Ez nem is baj, hiszen sok jó akciómozi van már a rendező rovásán. Na jó, kettő, a Szemtől szemben meg a Collateral, de ennyi már elég.

A két főszereplő is sokat ígért, hiszen az Oscar-díjas Jamie Foxx (Ricardo Tubbs) mellé Colin Farrelt (Sonny Crockett) sikerült megnyerni, aki már csak azért is a legszimpatikusabb színész egész Hollywoodban, mert állandóan piál, dohányzik, s adott esetben minden további nélkül elnyomná a cigarettát beszélgetőpartnere nyelvén.

A történet olyan, amilyen: semmilyen, de hát ez egy akciófilm. Drogbáró Dél-Amerikából, el kell kapni, a rendőrök beépülnek, azzal a titkolt céllal, hogy elkapják a gonoszt.

A baj csak az, hogy a koktél nem működik: Michael Mann elvesztegeti a film első óráját. Persze, mindegyik filmbe kell egy dugósjelenet, de itt a két főszereplő állandóan csak kefél: az első hatvan percben négyszer, úgyhogy a figurák megismerése helyett hülyén beállított, rossz zenére rendezett, bénán vágott szexjeleneteket nézhetünk.

Pedig jó lenne tudni ezt-azt a főszereplőktől. Például hogy kedvelik-e egymást. Egy csomó embert lelőnek, mindenfele utazgatnak, de azon kívül, hogy mennyi golyó maradt még a tárban, nem beszélnek meg semmit. Az inkább vígjáték-irányba tartó Bad Boys 2 is végtelenül felületes film, de legalább van minimális párbeszéd a szereplők között, tudjuk, hogy a sok beszólás ellenére kedvelik egymást a figurák. Persze egy akciófilmtől senki nem vár mély dialógusokat, de ha Michael Mann a rendező, akkor a minimum, hogy egy B-kategóriás mozi főszereplőinél azért motiváltabbak és összetettebbek legyenek a karakterek..

Van más párhuzam, is a Bad Boys 2-vel: a nyomozónak itt is Ferrarija van, de míg Will Smithről pontosan lehet tudni, hogy azért lehet méregdrága sportautója, mert örökölt, itt nem derül ki, hogy Crockett mekkora havi fizetésből spórolta össze a közel százmillió forintos kocsit. Az eredeti sorozatból biztos lehetne tudni, de arra meg már senki sem emlékszik.

Aztán van még rengeteg hülyeség a filmben. Ugyan miért lepődik meg a főszereplő, hogy a drogbárót dühíti, ha elszeretik a nőjét, és mindenki szeme láttára megdugják (kétszer)? Mert a film alapján a nyomozóban fel sem merül, hogy baj lehet, ha a tár helyett a főgonosz nőjét tömi. Amikor aztán Arcángel de Jesús Montoya rángó szemmel kiadja dühét, mindenki olyan meglepett, mintha ez az eshetőség eszükbe se jutott volna.

Azért bosszantó ez a sok apróság, mert a Miami Vice jó film is lehetett volna. Ha az első órában kicsit megismerjük a figurákat, a második óra már indokolt és érvényes lenne. Az a kevés párbeszéd, ami elhangzik a filmben, a legjobb jelenetek közé számít, sokszor izgalmasabbak, mint a lövöldözések. Ráadásul a Miami Vice hangulata is ötös: Michael Mann nagyon tud atmoszférát teremteni, pár digitális videóra rögzített képpel, meg tompa basszusokkal ott érezzük magunkat, ahol a rendező akarja.

Kőkemény akcióban sincs hiány: olyan kaliberű fegyverrel lövik az embereket, hogy leszakad tőle a karjuk. De tényleg. Felrobban minden, az agydarabkák mindent beterítenek, és szerencsére hiányoznak az elviselhetetlenül közhelyes, lazának szánt beszólások is.

Remélhetőleg a dvd-verziónak kivágják az elejét, és a kimaradt jelenetekből összevágnak egy értékelhető alapot a filmnek. Arra meg már rá lehet pakolni a lövöldözést.