Jancsó Miklós Anyád!... a szúnyogok című filmjének utolsó harmadában van egy padjelenet. A padon két szereplő. Székely B. Miklós (Nagyapa) ül, Vasvári Emese (Emese) a nézőnek háttal hever, fejét Székely B. ölébe hajtja. Egy szál fehér inge a nyakáig felhúzva, alatta semmi, csak három szó, az eleven bőrre írva. Az egyik fél domborulaton Testvériség, a másikon Egyenlőség, a hát szelíd ívén Szabadság. A háttérben a Duna, és ahogy utólag kimerevíti a képet az emlékezet, igen, ott van, látni a vízen, "hogy úszik el a dinnyehéj". Gyönyörű, tiszta költészet. Mármint a szimbólumok birodalmában. Csakhogy Jancsó filmje szúnyogországban játszódik, a szimbólumok saját fennköltségük ellen fordulnak, és kiröhögtetik magukat, a pikáns múltú szabadságé például vaksi, üres szemmel bámul ki a kormos szoborarcból a városra, a dinnyehéjjal (dinnyéstül) meg éppen az imént nyomta kupán egymást a két Jancsó-clown, Mucsi Zoltán (Kapa) meg Scherer Péter (Pepe), mondjuk az egyenlőség és a testvériség nevében, de inkább a tehetetlenség keserves jókedvében.
A Jancsó Miklós, Grunwalsky Ferenc (operatőr, társalkotó) és Hernádi Gyula (társíró) szerzőhármas újabb filmje hasonló, mint az elsöprő humorú Nekem lámpást adott kezembe az úr Pesten - csak egészen más. Ez is kamerával van írva, hogy a rendező szóhasználatát kölcsönözzük ennek a nagyon egyéni, nagyon szuggesztív, nagyon provokatív (felháborító, dühítő, mulattató, megfejthető, megfejthetetlen) és nagyon szenvedélyes filmkészítési módszernek a jelölésére, de itt valami lényeges fordulat állt be a rendezői világlátásban. Eltűnt a humor optimizmusa. Az abszurd (jelenet)darabokra széttört világ komikuma itt már a dühé, keserűségé, tehetetlenségé. Például Kapa állandóan ordít. Elkezdi normál hangon, egy pillanat múlva már kidagadnak nyakán az erek, Pepe egyetlen szelíd ellenvetése is az őrjöngésig kiborítja. A két lecsúszott és minduntalan talpra kászálódni igyekvő balek közül ő látja át egyértelműen a helyzetük reménytelenségét. Azt, hogy ki vannak lökve a szabadságba, de ahhoz, hogy valóban szabadok legyenek, nem elég jó ügyeskedők. Ez a szabadság ugyanis úgy működik, hogy az egyszerűen csak talpon maradni igyekvő balekoknál mindig vannak kicsit jobb ügyeskedők, ők meg a nagy semmiben csapkodhatják karjukon tovább a szúnyogokat. Tűréshatár tehát már nulla, érthető, hogy Kapa a balek tehetetlenségét ordítja ki magából, de fokozatok nélküli indulata csak olyankor tud komikusan működni, amikor szerepe szerint kiszól a szerepéből és a filmezés ellen protestál.
A film kis pénzből, rövid idő alatt, szűkös körülmények között készült. Jancsóék már az előző filmjükben erre a kényszerhelyzetre találták meg a maguk módszerét. Itt egy alapvetően érzelmes mese (a Pepe- Emese házaspár vágya a gyerek után, a Pepe-Kapa páros vágya a "boldogulásra") csapong jelenetről jelenetre vagy bújik el olyan önálló életet élő jelenetek mögé, mint a Szabadság-szobor története, a napfogyatkozás, Galambos Lajos trombitaszólója a folyón vagy az ipari zenét játszó Lyuhász Lyácint társulat jelenése. Hogy ezeknek mi közük a tulajdonképpeni hősök sorsához? Nem tudom. De hozzátartoznak szúnyogországhoz.
