Sopsits Árpád nem először nyúl a gyermeki lélek viszontagságainak drámai feldolgozásához. A hetedik kör egyenetlensége ellenére is felkavaró alkotás, amely megtörtént esetek és fikció elegyéből építi fel a misztikumot sem mellőző történetét.
Annak idején már Freud is megfogalmazta, hogy az eredendő gonoszság ott rejtőzik minden gyerekben: sokszor éppen az ártatlanság mintaképei tudnak a legkegyetlenebbek lenni. A gyerekalakban megtestesülő gonosz már igencsak elcsépelt alakja az irodalom- és filmtörténetnek, elég csak A legyek ura című Golding-regény irgalmat nem ismerő gyilkosaira, Csáth Géza anyagyilkos Witman-testvéreire, a Jófiú szőke gonoszára, vagy az Ómen vérfagyasztó antikrisztusára gondolnunk. Azon túl azonban, hogy az alapjáraton ártatlannak hitt gyermekek gonoszsága egy horrorfilmben nagyságrendekkel képes növelni a hátborzongatási faktort, nem hagyható figyelmen kívül, hogy a gyerekek rémtetteire épülő történetek legtöbbször a valóságnak, a felnőttek világának különösen érzékeny lakmuszpapírjaként funkcionálnak.
Bármilyen problémával is küszködjön egy gyerek, az az esetek tetemes százalékában a szülő, illetve az őt körülvevő világ pontos tükreként csillan a szemünkbe. Sopsits Árpád filmjének ez utóbbi vonalat erősítve nem titkolt célja, hogy megtörtént, megmagyarázhatatlan esetek motívumait felhasználva adjon látleletet arról a világról és korról, amelyben egy gyerek boldogulni kénytelen. A hetedik kör gyerekszereplői nem anyagi gondokkal küszködő suhancok, akik a puszta megélhetésért küzdenek, hanem átlagos anyagi körülmények között élő tizenévesek, akik saját, egyénre szabott terheik cipelése közben szembesülnek az olyan kérdésekkel, mint hogy létezik-e Isten, és hogy szabadon rendelkezünk-e mások élete, vagy éppen a sajátunk felett.
A film első pillanataiban nehéz eltekinteni a fiatal, amatőr gyerekszínészek itt-ott esetlen szövegmondásától, de az események előrehaladtával ezt az aspektust a történet sikeresen feledteti. A kisvárosi fiúk-lányok közé egy furcsa idegen, a korukbeli Sebestyén (Krikkay László) érkezik, aki kegyetlen, a többiek életét kockára tévő "játékaival" észrevétlenül válik a gyerekek világképét feje tetejére állító bandavezérré. A fiú sámáni/sátáni ismertetőjelnek is tekinthető testi fogyatékossága (sánta) és karakterének egy másik dimenzióba helyezése (fent lakik a hegyen, misztikum övezi, akárcsak A legyek ura rejtélyes "szörnyét", életre kelt egy galambot) épp a megfelelő mértékben emeli el a figurát a valóságtól ahhoz, hogy megtestesült gonoszként és a gyerekek alakot öltött rossz oldalaként is értékelhessük.
A jó - vagy a jónak vélt - oldal szolgálatában a kissé infantilis Gábor atya (Trill Zsolt) okítja hittanra a lurkókat, akik Sebestyén hatására eltávolodnak a hittől, sőt: Isten létét megkérdőjelezve az (ön)gyilkosságot sem tartják már bűnnek. Az atya ennek hallatán olyan módon kel ki magából, hogy egy szeletke vallási fanatizmus is felsejlik a hangjában - az igazi, a szektákra jellemző elvakultságot viszont a gyerekek csordaszelleme, a szabad akarat önmaguk és egymás ellen fordítása testesíti meg. A kísértés a film fő motívuma: a fiúkat a rosszra csábító vezéralak képében megkísérti az önrendelkezés és a saját életük feletti hatalom ígérete, Gábor atya pedig a gonosszal szembesülve néhány pillanatig nem nyújt segítséget a fuldokló Sebestyénnek, aki ezt látva diadalmasan mosolyog.
A film legerősebb karaktere kétségtelenül Trill Zsolt, aki valósággal tobzódik a bűntudattal küszködő, olykor a templom kellős közepén táncra perdülő pap szerepében - egy személyben megtestesítve a küzdelmet, ami a külső és belső kényszerek kettős nyomásában mindannyiunkat felőröl. A hetedik körből nem hiányzik a Szász János-féle Witman fiúk sötét sejtelmessége, gyermeki kegyetlensége, A legyek ura társadalomtükröző okítása, de egy csipetnyi humort is sikerül a felkavaró történetbe csempésznie - ez pedig majdhogynem orvosolja az elvarratlan szálak mentén felmerülő hiányt.
