Sean Penn egy kiöregedett (glam? alter?) rocksztárként motyog maga elé és keresi a nácit, aki az apjával kegyetlenkedett Auschwitzban. Ki ne csapna le egy ilyen filmötletre?
Öreg Cure-os nem vén Cure-os
Fesztivált kell rendezni ahhoz, hogy Budapesten is levetítsék Paolo Sorrentino ezen alkotását, és én mellőzném e helyütt az obligát intézményrendszer-kritikát, ahol nincs közönség egy filmre, amelyben az önmagát játszó David Byrne fejét leüvölti a Robert Smith-re sminkelt Sean Penn, ott az emberek meg is érdemlik a Twilightot. Mondom ezt úgy, hogy ha szívemre teszem a kezem, azért nem nagyon tudom, hogy mit láttam. Sean Penn ebben a gúnyában inkább röhejes, mint öreg rocker, így látják ezt néha a csemegeboltban szembejövők is, igaz, mások meg akár erőszakkal is közös fényképet készítenek vele, mégis csak egy legenda. És egyébként valóban a Cure énekeséről mintázta őt a rendező, ezt kerek-perec ki is jelentette, míg a cím a Talking Heads egy dalára utal, amelyet a cameózó David Byrne elő is ad a filmben. Épp ez a pár perc lehetett volna az egyetlen bukó az egész koncepcióban, hiszen miféle filmbe teszünk manapság koncertjelenetet a Valami Amerikán kívül? Aztán amíg ezen fanyalgunk, egyszer csak észrevesszük, hogy az egész dalt egyetlen snittben rögzítette Sorrentino, méghozzá különleges színpadi látvánnyal súlyosbítva. S így azért már megbocsátható.
[img id=351356 instance=1 align=left img]Ha sírni látod a bohócot
Ám mielőtt tévútra vezetne minket mindez, szögezzük le, hogy a Helyben vagyunk nem zenés film, nem szól a rock n rollról, s köztünk maradjon, ami zeneszám felhangzik benne, nekem még azok se tetszenek igazán, ezért is ilyen zavarba ejtő a helyzet, ha meg kéne fejteni a mi-volt-ezt. Az nyilvánvaló, hogy az első perctől kezdve áthatja egy visszafogott humor, a depressziós (vagy unatkozó – ez a kérdés fel is merül) ex-sztár még magára is ironikusan tekint, hát még a rendező. Az olasz filmes (A szerelem következményei, Il Divo) remek érzékkel nyúl ahhoz a matériához, amit aztán filmmé gyúr, és itt tényleg az érzékiségen van a hangsúly, kevéssé mondjuk valamiféle logikán.
Penn karaktere, Cheyenne jó félórát szenveleg, csak hogy kiderüljön számunkra nagyjából, ki ő és mit csinál (semmit), újabb félóra, mire eljutunk oda, hogy mit is akar kezdeni magával (ő is, meg a történet is). Ennek maximum a huszadik percben kellene megtörténnie egy hagyományos szerkezetű történetmesélés szerint, így a film komplett első fele válik öncélúvá. Ami viszont valami bizarrul kéjes módon mégsem fárasztó, ha már mégis unnánk a milliomos életfájdalmát, még mindig ott van Frances McDormand, aki minden helyzetet megment.
Mi végre vagyunk a földön?
A tulajdonképpeni történés pedig, hogy az apja temetésére Amerikába utazó – egyébként Írországban bujkáló – férfi valamiért fejébe veszi, megtalálja azt az embert, aki még a háború idején kegyetlenkedett az öreggel. Hogy miért jut erre az elhatározásra, arról lehet vitázni. Cheyenne-t éppenséggel nem a családfakutató világosította fel róla, hogy zsidó, csak ez őt soha nem érdekelte. Ettől – talán – függetlenül apjával sem beszélt már vagy harminc éve, vagyis a világon semmi köze nincs ahhoz a tragédiához, amit a családja megélt Auschwitzban. Neki az élet fáj per pillanat, kiüresedett, a zenéléssel is évtizedek óta felhagyott, mert (egy elejtett mondatból szerzünk csak róla tudomás) dalai miatt felelősnek érzi magát két fiatal rajongója haláláért. Vagyis nem valamiféle történelmi vagy családi igazságszolgáltatást keres, mindössze önmaga számára szeretne életcélt. Kevés volna? Aligha.
Mivel viszont továbbra is komikusan csetlik-botlik (néha tiszta Garth a Wayne világából), képtelenség elhinni neki, akár azt hogy Becstelen Brigantyt játszik, akár azt, hogy Nietzschét. De a film mégis működik (immár road-movike-ként), mert Sorrentino csuda világot húzott fel mesefigurája köré, ezzel a megfelelő személy került a megfelelő helyre, a gép forog, szinte magától.
Kinek ajánljuk?
- Aki már látta Paolo Sorrentino korábbi filmjeit.
- Sean Penn-rajongóknak.
- Aki nem riad vissza az ilyen, első látásra őrült filmötletekről.
Kinek nem?
- Aki tényleg azt hiszi, hogy ez egy vígjáték.
- Aki tényleg azt hiszi, hogy ez egy nácivadászos film.
- Aki tényleg azt hiszi, hogy ez egy Cure-film.
8/10
