Amikor egy film tanulsága számomra az, hogy hogyan kell almát szedni, akkor örülök. Mindig szárral együtt, hogy meg ne rohadjon, és a felette lévő rügy felületére is nagyon vigyázva, mert ha lejön, akkor két év termése vész kárba.
Vizsgált művünk számára mindehhez kellett egy erdővel körülvett, hegytetőn levő árvaház. Ahol mindenkire jut kabát, és még jól is áll nekik. Ahol csak jó szándékú gondozók vannak, ahol apaszámba megy az orvos, és az egyetlen gáz az, hogy ez a derék ember éterrel módosítgatja tudatállapotát. Na meg az is kellett hozzá, hogy elhiggyem, hogy vannak ilyen árvaházak, ahol felhőtlen hangulatban hógolyóznak a második világháború alatt, ahol soha nem gondolnak szökésre, késelésre, mert minek. Miért ne hinném, hisz jó érzés látni a John Irving regényéből kikandikáló angol tájat.
Ám egyszer csak hirtelen előtérbe kerül a történet egyik, addig is erős szála. Egy árva gyerek, aki ott maradt, mert visszahozták kétszer is. Akit a mindig éterszagú orvos maga mellé vesz, és mindenre megtanít. Aki utóda lehet, de egy szép napon mégis elmegy. És ettől kezdve kilépünk pár faluval odébb, a nagyvilágba, és követjük őt. Megismer ott is mindent, amit kell, barátságot, szerelmet, önkéntes katonát, óceánt, autósmozit, homárt, almát. Így lesz ez a film is olyan, aminek a végére a csúnya főhősbe mindenki szerelmes lesz, amiben kiderül, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon. Ahol ettől kezdve lehet ő az éterszagú orvos, és ahol már cseperedik az ő éterszagú utóda is.
