zene: Stephen Endelman
vezényel: Stephen Endelman
kiadás éve: 2002
kiadó: Decca Records
játékidő: 41:21
Vannak azok a filmek, melyeknél a meglepetés ereje egyáltalán nincs jelen, így a készítőknek csupán korlátozott eszközök állnak rendelkezésre a sikerhez. Egy ilyen mozi Pierce Brosnan Evelynje is, amelynek már az abszolút happy endet sugalló plakátja is árasztja magából, hogy váratlan fordulatra mindössze annyira kell számítani, amennyire például egy romantikus vígjátéknál kérdéses a két főhős egymásra találása. Az alaphelyzet viszont drámai, ráadásul az élet írta, az eset pedig rávilágított az ír családjogi törvények vaskalaposságára és korszerűtlenségére.
Az ötvenes évek Írországában járunk, ahol három kisgyerek édesapja, Desmond Doyle (Brosnan) azzal szembesül, hogy felesége egyetlen szó nélkül elhagyta őt és utódaikat, majd külföldre távozott. A férfinak csak kevés munkája akad, ezért anyósa ráküldi a gyermekvédelmiseket, és mivel a kocsmában pénzért zenélést az elhelyezési ügyben ítéletet hozó bíró nem tartja meggyőző erejűnek a biztos családi háttérhez, a két kisfiút egy egyházi intézményre bízza, míg nővérüknek, Evelynnek (Sophie Vavasseur) pedig egy apácák üzemeltette iskolában keresnek helyet. Ám Desmond nem adja fel, és a mellé állók támogatásával harcot indít gyermekeiért. A kimenetel azonban kétséges, hiszen ahhoz, hogy sikert érjenek el, törvényt kellene módosítani, ennek pedig az a miniszter a fő gátja, aki a teljes családjogi rendszer összeomlását látná a férfi sikerében, így mindent megtesz azért, hogy a terv meghiúsuljon.
Bruce Beresford (Miss Daisy sofőrje) alkotása olyan, mint a nagy drámák kisöccse - vagy stílusosan inkább kishúga. Talán csak a valós történet minél hűbb megfilmesítése indokolta, hogy a mű nem ereszkedik túl mélyre, és nem fogalmaz meg igazán kemény kritikát az akkori elavult rendszer ellen, hanem szimplán elmeséli a történetet. Azonban épp ez a viszonylagos távolságtartás lehet az oka annak, hogy nem érződik eléggé nagynak a család eggyé olvasztásának tétje, és akadnak más hiányosságok is. Itt például még az alkoholista is varázsütésre kigyógyul, a két kisfiú pedig annyira nem kap szerepet, hogy gyakorlatilag csak a létszámot növelik jelenlétükkel. Ám mindezekkel szemben fel lehet vonultatni, hogy a film alapvetően olyan, mint címszereplője, azaz szerethető, a készítők jóindulatához sem fér kétség, a mellékszereplők csapata (Julianna Margulies, Stephen Rea, Aidan Quinn és a bemutató után egy évvel elhunyt Alan Bates) is rendkívül szimpatikus, s ugyan a stílus mindvégig tévéfilmesen súlytalan marad, de ezt a tévéfilmet nemcsak a kora délutáni, hanem akár a nyolcórási műsorsávban is nyugodtan le lehetne adni.
Ami igaz a filmre, az a zenére is: nem kiemelkedő, de annál kellemesebb, és szintén nem lehet róla rosszat írni. A komponista Stephen Endelman, aki ugyan már harminc éve van a pályán, ám a nagy áttörés valahogy soha nem sikerült neki. Ha a blockbusteri lehetőségeit nézzük, a 2009-es Street Fighter: Chun-Li legendája hozhatta volna meg számára az ismertséget, de ebben végül két tény gátolta meg: a film minőségben és bevételben minden létező várakozást alulmúlt, és hát a mi szemszögünkből nézve a zenéje is inkább csak vállalható lett, mintsem maradandó. Ha a művész pályáján belül keressük a referenciamunkát, akkor leginkább Hugh Grant 1995-ös, Az angol, aki dombra ment fel, de hegyről jött le című mozijának muzsikáját emelhetnénk ki. Az első világháború idején, Walesben játszódó történethez egy igen élvezetes, szinte a lovagok korát megidéző score-t komponált, melyet jóval kevesebben ismernek annál, mint ahogy megérdemelné.
Az említett hosszú című filmét követően az Evelyn aláfestése is több lett egy szokványos szimfonikus zenénél, csak Edelman ezúttal - a helyszínből adódóan - egy folkos hatásokkal átszőtt művel állt elő. A közkedvelt ír népzenei hatások többek között a jellegzetes fuvolával, hegedűvel és dobokkal jelennek meg az érzelemdús lassabb tételekben (például: "Mom Leaves on St. Stephen's Day", "The First Judgement", "Grandpa's Angel Rays", "The Verdict"), míg a "The Nuns" és a "Jig Two" pedig olyan hamisítatlan talpalávalók, melyekre mindenki számít egy ír környezetben játszódó mozinál. A hagyományosabb, főleg szimfonikus vonalat olyan kompozíciók képviselik, mint az akusztikus gitáros, rövidke főtéma ("Opening Credits"), a címe ellenére békés "Fight the Good Fight" vagy az érzelmes "The Rugger Game" és a "Statue of Justice.
A filmben dalok is elhangzanak, kettő nem a szokványos módon: az "On the Banks of the Roses"-t és a "The Parting Glass"-t ugyanis Pierce Brosnan adja elő a filmben, mindkettőt egy-egy kocsmai jelenetben. Mivel azóta a színész egy musicalban is játszott (Mamma Mia!) , énekesi kvalitásaival már bizonyára sokan tisztában vannak. Bár zenei slágerlistákon sosem fogunk találkozni a nevével, az itt előadott két tradicionális nótával jól megbirkózik. Az albumot két felvétel fogja keretbe: Van Morrison közepesen ismert "Sitting on Top of the World"-je nagyszerű, noha nem kifejezetten ide született darab, ellenben az "Angel Rays"-szel, ezzel a hasonló című témából kinőtt balladával, melyet a James Horner Titanic-aláfestésének vokalistájaként megismert Sissel dalol el, zenéjét pedig Stephen Endelman jegyzi. Ami a komponista instrumentális munkáját illeti: ugyan igazán erős, illetve emlékezetes témát vagy dallamot nem írt, de a film pozitívumai között nyugodtan meg lehet említeni a szimfonikus zenei világot ír folkos hatásokkal sikeresen elegyítő szerzeményeit.
