A Drive - Gázt! (2011) csinált nem csak sztárt, de egyfajta kultjelenséget is a pályáját gyerekszínészként kezdő Goslingból, aki addig is szorgalmasan mászta meg a szakma minden lépcsőfokát, de az ilyen menőség nem jön magától!
A pályáját gyerekszínészként kezdő Ryan Gosling persze nem volt egy ismeretlen senki 2011 előtt sem, hiszen a Szerelmünk lapjai (2004) egyfajta kultfilm lett, a Fél Nelsonra (2006) is sokan felkapták a fejüket, a közvetlen előtte megjelent Blue Valentine (2010) pedig a kritikusok kedvence volt, de a Drive - Gázt! (2011) teljesen más szintre emelte a kanadai színészt. Menő lett belőle, ahogy gyakorlatilag minden más is menő ezzel a filmmel kapcsolatban a zenétől a főhős skorpiómintás dzsekijéig.
Pedig egy baromi egyszerű sztoriról van szó. Adott a névtelen Sofőr (Gosling), aki nappal autós kaszkadőrként égeti a gumit Hollywoodban, főállásban bankrablásoknál ő a menekülési útvonalat biztosító sofőr. Ő mindig külsős, nem kérdez semmit, fix összegért és időkerettel dolgozik, aztán lelép, ha lehet, meg sem szólal. Aztán megismerkedik egy kisfiút egyedül nevelő anyával (Carey Mulligan), ami megváltoztatja életét, miközben az „ügynöke” (Bryan Cranston) egy olyan maffiózóval (Albert Brooks) hozza össze a srácot, aki csak bajt hoz mindenkire. Ennyi a történet, a többit a stílus adja, az igazán menő stílushoz pedig nem kell dumálni, és Gosling ötlete volt, hogy karakterének alig legyen szövege. És így is lett: a Sofőrnek a kerek 100 perces játékidő alatt összesen 16 mondata van, de a legtöbb olyan rövid, hogy ez alig 891 szóra jön ki – igen, valaki megszámolta -, a többit a színész karizmája és a rendező hozza.
Gosling eddig a pillanatig kisfiús sármjából élt, itt viszont igazi férfi lett, aki ráadásul sötét, sőt, egészen brutális tettekre képes – ahogy ezt mondjuk a film liftes jelenete is illusztrálja, ahol gyengéden megcsókol egy nőt, mielőtt puszta kézzel kivégezné a velük utazó férfit. És a dán rendező, Nicolas Winding Refn ért a brutalitáshoz, de ért ahhoz is, hogy az a lehető legmenőbbnek tűnjön, Winding Refn ugyanis egyfajta sztárcsináló. Még odahaza készített Pusher-trilógiája (nálunk Elátkozott város címen futott) ismertette meg a világot Mads Mikkelsennel, míg a már angolul forgatott Bronsonnal (2009) Tom Hardy robbant a köztudatba. Goslingnak pedig remekül áll a rendező stílusa, ahogy remekül áll a film enyhén retró környezete is, pedig a főszerepet eredetileg Hugh Jackmannek szánták, de ő végül nemet mondott. Szerencsére, mert a Drive-ot ma már nem lehet Gosling nélkül elképzelni.
A szinte néma, de fizikailag nagyon is jelen lévő Gosling, a bűn mindent behálózó, mérgező hangulata - Oscar Isaac, Ron Perlman és a kebelcsoda Christina Hendricks is bűnözőket játszanak -, a film hol aranyba hajló sárgás, hol jéghideg kék színpalettája, és a lüktető filmzene szinte hipnotikus légkört teremt, ami teljesen beszippantja a nézőt. Persze nem mindegyiket: egy Sarah Deming nevű nő Michiganből egészen konkrétan beperelte a forgalmazó FilmDistrictet, mondván, félre lett vezetve. Szerinte a film előzetese teljesen mást ígért, mint amit aztán a moziban látott, mert ő egy Halálos iramban jellegű darabra számított, de nem volt benne annyi autós üldözés, mint amire várt. A hölgy továbbá antiszemitizmussal vádolta a készítőket – nem tudok másra gondolni, mint az Albert Brooks által játszott, ellenszenves egykori filmproducer miatt -, viszont egészen biztosan nem a pénz motiválta. Mindössze a mozijegy árát kérte vissza, és azt, hogy a jövőben ne készítsenek félrevezető előzeteseket.
A film egyébként annyira übermenő lett, hogy még a koppintása is menőre sikerült, a Nyomd, bébi, nyomd (2017) ugyanis ugyanennek a sztorinak a tiniverziója. És íme, az ezerszer visszahallgatható filmzenéből egy kis ízelítő:
