Amennyiben David Twohy célja a Riddickkel egy Mad Max – Alien mash-up paródia elkészítése volt, jelentem: a küldetés teljesítve. Ha mindezt azonban komolyan gondolta, akkor bizony szarban vagyunk.
Ugyanis rég láthattunk gagyibb filmet a Riddick-trilógia harmadik részénél. Pedig milyen jól indult a dolog: a Pitch Black – 22 évente sötétség eredeti ötletével és egy új típusú hős karakterrel kultikussá tudta kinőni magát. David Twohy rendező-forgatókönyvíró karrierje is nagy lendületet kapott, az Időrés és a szintén nagyon izgalmas Galaktikus támadás után úgy tűnt, az addig inkább csak forgatókönyvíróként tevékenykedő Twohy rendezőként is révbe ér. A négy évvel később, 2004-ben leforgatott Riddick – A sötétség krónikája ugyancsak ezt a hitet erősítette meg bennünk: a Pitch Blacktől merőben más stílusú, nagyszabású, szuperlátványos és rendkívül szórakoztató film igazi legendáriumot körített a metálszemű fúria figurája köré. Twohy annyira belelendült a munkába, hogy még egy 35 perces televíziós animációt is leforgatott, ami a két film közötti űrt volt hivatott kitölteni (ezt egyébként most is megtette: Blindsided címen készített az új részhez animációt) – a lendület azonban itt megszakadt. Öt évig egyáltalán nem forgatott, majd az igencsak kétes Pokoli édenkerttel tért vissza a rendezői székhez, hogy aztán újabb négy évvel később elővegye az aranytojást tojó tyúkot. Csakhogy ötlet az már nem maradt a tarsolyban.
A sztori ugyanis kísértetiesen hasonlít a Pitch Black történetéhez: Riddick (Vin Diesel rutinból) egy elhagyottnak látszó bolygón landol, ahová odacsődíti az utána kajtató fejvadászokat, hogy a segítségükkel lépjen meg. Persze a bolygó nem olyan lakatlan, mint amilyennek tűnik – ronda nagy csáprágós alienek népesítik be, akik – minő döbbenet és spoiler! – a közeledő vihar és SÖTÉTSÉG mentén előmásznak fészkeikből, hogy felzabálják a kis csapatot. Na, szerintetek mi fog történni?
Elmondom. Egy csomó hülyeség. A sztorivezetés blődségeinek felsorolásába kár is belekezdeni, az egydimenziós karakterekre és az ostoba párbeszédekre pláne felesleges kitérni. Nem tudok azonban szó nélkül elmenni a döbbenetes látványvilágon. Míg a trilógia második részét pontosan lenyűgőző képi világáért méltatták a kritikusok, addig ez a rész vizuálisan erősen a nyolcvanas évek sci-fijeit idézi, az embernél időnként egyenesen olyan érzése támadt, mintha az események vetített háttér előtt történnének. Nem ez okozza azonban az egyetlen utánérzést, a jelmezek, a szörnyek, a légmotorozás, csupa-csupa olyan elem, amit nem csak hogy már láttunk jópárszor, de konkrétan meg is tudjuk nevezni, hol és mikor. David Twohy úgy tűnik, ígéretes tehetségből végül egyslágeres rendezővé lett, aki csak nála nagyobbak trükkjeivel tudott még egy bőr lehúzni kedvenc hőséről.
Értékelés: 4/10
