1987 nyarán a végzős James izgalmas európai körútra készül a haverokkal, hogy aztán ősztől New York-ban tanuljon tovább. Amikor azonban a szülei közlik vele, hogy váratlan anyagi problémák miatt egyik projektet sem tudják finanszírozni, James kénytelen nyári munkát vállalni a helyi vidámparkban.
Hullámvasút az élet
A csodás műemlékek, a finom borok, és a csinos európai lányok helyett be kell érnie idegesítő főnökökkel, fura kollégákkal, neveletlen gyerekekkel, mogorva apákkal és helyi suttyókkal. Miután ráadásul a kevésbé izgalmas melóra osztják be, szemernyi kétsége sem marad afelől, hogy élete legborzasztóbb nyara elé néz. Szerencsére azonban a Teremtő viszonylag igazságosan osztotta el a csinos lányokat a világon, és még ha nem is mindenütt egyformán magas az arányuk, azért Amerika hatalmas, így két takaros teremtés a szóban forgó vidámparkba is jutott.
A lányok, a lányok...
Egyikük az öntörvényű Em (Kristen Stewart - Alkonyat), aki anyja halálának traumája és apja új házassága elől menekül a munkába, valamint ezzel párhuzamosan a jóképű, ámde nős karbantartó karjaiba. Másikuk a bigottan vallásos családból származó, mégis - vagy éppen ezért - szexuálisan kissé túlfűtött bombázó, Lisa P, aki után az egész állomány csorgatja a nyálát - egyelőre hiába.
James (Jesse Eisenberg - A tintahal és a bálna) eleinte enyhén lúzernek tűnik, hamarosan azonban néhány zacskó fűnek köszönhetően sikerül beilleszkednie a közösségbe. Intelligensen cuki vonásai segítségével pedig a park két legjobb nője is kegyeibe fogadja, igaz, az ő szívét csak egyikük dobogtatja meg... Végül tehát a rémálom helyett élete egyik legjobb és legkalandosabb nyarát élheti át, belekóstolhat a valódi életbe, és talán még a szüzességétől is megszabadulhat.
Ó, azok a nyolcvanas évek!
A Kalandpark jó film, de nehéz meghatározni, hogy mitől az. Biztosan nem az észbontóan eredeti sztori miatt, hiszen tinivígjátékok tömkelege szól ugyanerről a helyzetről, igaz, általában vaskosabb humorral. A Kalandpark a rendező, Greg Mottola saját fiatalkori élményein alapul, és ez a személyesség érződik is a filmen. Pély Barnával szólva: abszolút átjön a szeretetteljes nosztalgia, amivel az alkotó a témához nyúlt. Azokat, akik esetleg ugyancsak a nyolcvanas évek második felében voltak gimnazisták, különösképp megérinti a sajátos retró-hangulat. Bizarr felfedezés, hogy néhai osztrák szomszédunk, Falco a tengerentúlon is akkora népszerűségnek örvendett, hogy Rock me Amadeus című száma negyedóránként felcsendül a céllövölde környékén.
Nincsenek tehát váratlan fordulatok, körömrágásba torkolló izgalmak, meglepő befejezés, van viszont finom, realista jellemábrázolás, hiteles korrajz, értő rendezés és remek színészi alakítások.
Kinek ajánljuk?
- Aki a nyolcvanas évek közepén-végén volt középiskolás, és megmozdít benne valamit a Rock me Amadeus.
- Aki vevő a kevésbé harsány humorra, az egyetemesen minden helyen és időben érvényes tinédzser-problémákra.
Kinek nem?
- Akinek az ingerküszöbét csak az alpári humorral operáló tinivígjátékok lépik át.
- Akit irritál a sablonos, folytatás után kiáltó befejezés.
7/10
