Ha az esti mese közben egy kisgyerek arra kérné szüleit, hogy hagyják a rizsát és ugorjanak az izgalmasabb részekhez, úgy járna, mint mi A hetedik fiúval. Hatásvadász történetet kapna, nulla tartalommal.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy parasztlegény, aki réges-rég unta már, hogy minden áldott nap apja disznóit kell etetnie. Úgy érezte, többre hivatott ennél. Várta a napot, hogy mindent maga mögött hagyva elindulhasson végre hosszú vándorútján, és megvalósíthassa az amerikai álmot. Egy szép nap, rejtélyes idegen érkezik az atyai házba, s a legény hamar rájön, hogy itt az idő. Az idegen ugyanis nem más, mint Gregory mester, azaz az Óperencián túl is híres démonvadász, aki történetesen új inast keres maga mellé, hogy felvegyék a harcot az ádáz Malkin anyával, és megszabadítsák az emberiséget a sötétség rémuralmától.
Nem nehéz kitalálni, Hollywood miért harapott rá az eredetileg angol alapanyagból dolgozó A hetedik fiúra. A film Joseph Delaney Wardstone-krónikák című regénysorozatának első kötetén, A Szellem inasán alapul, melynek történetét az író különböző angolszász eredetű legendák és kísértethistóriák beható tanulmányozása után álmodta meg, és közel tizenhét éven keresztül csiszolgatta, míg végül 2004-ben megjelenhetett. Az Álomgyár viszonylag hamar lecsapott a megfilmesítési jogokra, és az eredetileg a középkori szigetország ködös vidékein játszódó fantasy-t a nemzetközi közönség elvárásaihoz igazítva a fantázia újabb, eddig ismeretlen birodalmába helyezte. A népmesei motívumok persze maradtak, hiszen ha Hollywoodban valamire beindulnak, akkor az az önmagát megvalósító, lentről jövő, ám fényes karriert befutó figura, aki jó hazafiként kergeti az amerikai álmot. Nem számít, hogy kispályás bróker, kallódó zenész vagy épp disznópásztor az illető, lényeg, hogy a nézők olyan karaktert láthassanak a vásznon dicsfényben tündökölni, akiről azt gondolhatják, akár ők is lehetnének.
Az egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy hiába kecsegtet A hetedik fiú egy egészen élvezhető esti mesével, ha annyi mindent próbál begyömöszölni a műfajhoz mérten szűkös játékidejébe, hogy két CGI-szörny látványos levadászása közben nem jut elég időnk megismerni hőseinket. Félmondatokból kell összeraknunk a szereplők pszichológiai hátterét és esetleges motivációit, körülbelül úgy érezhetjük magunkat tehát, mint Ward úrfi, az ifjú démonvadásztanonc, akinek elődjeivel ellentétben a szokásos tízévnyi betanulás helyett csupán egyetlen hét áll rendelkezésére, hogy elsajátítsa a szakma csínját-bínját. Ráadásul annak ellenére, hogy legutóbbi szerepléseivel (Dorian Gray, Narnia 2 és 3) a főszerepet alakító Ben Barnes belopta magát a tinilányok szívébe, a szerelmi szál is kimerül néhány titokban lopott csók felskiccelésében.
A humorról – már amennyiben nevezhetjük így azt az egy-két közepes poént, ami elhangzik a filmben – az újabban karrierje mélypontján lévő Jeff Bridges gondoskodik. Ő alakítja ugyanis Gregory mestert, azaz a felesége halála után alkoholmámorba menekülő, hóbortos szellemirtót, aki épp ősellenségével, azaz a Julianne Moore által kiválóan megformált Malkin anyával készül a végső összecsapásra. Moore mesterien építkezik a Carrie remake-jében megformált gonosz mostoha szerepből, és alakításával elfoglalhatja helyét Angelina Jolie Demónája és Michelle Pfeiffer Csillagporban alakított Lamia nevű boszorkánya mellett, bár karakterének összetettsége jóval két elődje után kullog.
A látványra viszont nem panaszkodhatunk, ugyanis gigantikus ütközeteket jócskán találunk a filmben. A sötétség lényeinek egész armadájával kell harcba szállni a mesternek és ifjú tanítványának, míg elérnek az izzó szemű, vörös hárpia kastélyába. Az út során felbukkanó akadályok ráadásul még próbának is minősülnek, így a betanulás folyamatát olyan zavarba ejtően fantáziátlan nevű és alakú fantázialények legyőzése jelenti, mint a külsőre egy ogre és egy küklopsz keverékére hasonlító mumus, vagy épp egy gonosz varázslóból transzformálódott óriásmedve.
A hetedik fiú tehát bármennyire is törekedett rá, egész biztosan nem lesz Harry Potter méltó örököse, ahogy az is hiú ábránd, hogy az egy héttel a premier előtt berobbanó újabb Hobbit-epizódot letaszítja a trónról. Megmarad inkább a langyos középvizeken, a szintén kissé szerencsétlenül sikeredett A varázslótanonc silány utánzataként. Csakhogy a Goethe-idézetekkel dobálózó Disney-filmben legalább ott volt a szebb napokat is látott, piás Nicolas Cage.
