zene: Brian Tyler
vezényel: Brian Tyler
kiadás éve: 2011
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 77:32

Nem rossz koncepció az, amikor egy forgatókönyvíró a csillogó-villogó autók, a versengés, valamint a sebesség megszállottjainak táborára támaszkodva építi fel történetét, hiszen - kisebb-nagyobb mértékben ugyan - az emberek rajonganak ezekért a dolgokért, már csak azért is, mert egy kis időre elkalandozhatnak, s belegondolhatnak abba, milyen lenne egy Bugatti, egy Ferrari, egy Nissan, egy Maserati vagy éppen egy Chevrolet volánja mögül szemlélni a világot. De persze a jó filmhez ennél többre van szükség, hiszen ha például a forgatókönyv gyenge, elengedhetetlenné válik, hogy a képi világ, a szereplők, illetve az akciójelenetek maximálisan ellenpontozzák azt (vagy fordítva), különben könnyedén olyan alacsony szintre juthatunk, mint mondjuk a 2001-es "Felpörgetve" esetében történt. Szerencsére azonban sok pozitív példát találni a filmtörténelemben az iménti példa ellenkezőjére is, melyek között ott van jelen írásom tárgyának első állomása, a "Halálos iramban" is, amely az elmúlt tíz év alatt szépen lassan szériává nőtte ki magát.

A "Halálos iramban: Ötödik sebesség" - ahogyan azt a címe is tükrözi - a Universal stúdió biztos bevételről gondoskodó szériájának soron következő, ötödik része, melyben Justin Lin rendező mindent onnan folytat, ahol két évvel ezelőtt a "Halálos iram"-bant befejezte. Ám akármennyire is számít sikerforrásnak az újabb és újabb részek leforgatása (még amellett is, hogy bizony voltak köztük lapos fejezetek), a Universal háza táján úgy döntöttek, vérfrissítésnek vetik alá a szériát, amely elgondolás alapesetben nem nevezhető rossznak, ám ez akár visszafelé is elsülhet, ami nyerő helyzetnél nem túl szerencsés - ezúttal mindez megosztotta a közönséget. Ennek eredményeként az eddigiekhez képest más jellegű lett a film, és új utat irányoz elő a folytatásoknak is: az autós üldözések mellett nagyobb teret kaptak a lövöldözések, a taktikázások, és azon menekülési formák, ahol a szereplők a kerekek helyett a lábukra vannak utalva.

Az akciófilmben Vin Diesel, Paul Walker, Jordana Brewster és további, az előző részekből már ismert fő-, illetve mellékszereplő mellett, a szövetségiek oldalán ezúttal egy újabb nagyfiú lépett színre Dwayne Johnson személyében, aki méltó ellenfelévé válik Dieselnek - kettejük folyamatos izomméregetése, és pankrátorokat idéző verekedése éppúgy elengedhetetlen elemévé vált e produkciónak, mint a gyors kocsik. Szereplőink, az utolsó nagy dobásra készülő, s egyúttal szökésben lévő törvényen kívüliek csapata Rio De Janeiro utcáin, illetve szegénynegyedének bodegái között folytatnak macska-egér játékot az őket üldöző szövetségiekkel, akik mellett még a helyi maffia is beszáll a játékba.

Az új meder nekem lényegesen jobban bejött, mint az eddigiek, és az ötödik rész akár önállóan is megállná a helyét, mivel rendelkezik annyi felvezetéssel, hogy nem válik zavaróvá az előzmények ismeretének hiánya. Ezzel a véleménnyel azonban többen nem érthetnek egyet, hiszen némiképp háttérbe kerülnek az autók, emellett pedig túl sok érzelem és családi kötelékre való utalás üti fel a fejét, melynek következtében a Diesel által alakított kemény, félelmet nem ismerő Torretto jelleme is megenyhül.

A változások a zenére is rányomták bélyegüket, amely újabb plusz pontot jelent nálam, mert az előzőekben tapasztalt elektronikus és rockos alapokra épülő, zenekarral támogatott score-ok nem lopták be magukat a szívembe. Az instrumentális aláfestésről ezúttal is Brian Tyler gondoskodott, aki Linnel a 2006-os "Annapolis - Ahol a hősök születnek" óta számos alkalommal dolgozott már együtt, többek között e franchise keretén belül is. Míg az előzőekben főként rockos hangzásvilágú score-ok születtek (a "Tokiói hajszá"-nál még a Guns N' Roses egykori gitárosa, Slash is közreműködött), addig itt az új irányvonal okán, Lin kérésének eleget téve, az eddigiektől eltérő alapokra helyezte aláfestését a komponista.

A filmet nézve hamar szembetűnik, hogy a betétdalok és Tyler szerzeményei milyen jól osztják meg egymás között a feladatokat: az elsősorban latinos és hip-hop dalok hivatottak alátámasztani a karaktereket, illetve magát a helyszínt, Riót, ezért Tylernek nem kellett az átlagosnál nagyobb hangsúlyt fektetnie arra, hogy ilyen vonatkozású utalásokat szőjön kompozíciójába. Így rá jobbára a mozgalmasabb jelenetek hárultak, amelyek alá erős ütős szekcióval, gitárral és elektronikus betétekkel átszőtt nagyzenekari művet szállított le, ami a közel nyolcvanfős Hollywood Studio Symphony előadásában vált hallhatóvá - ettől függetlenül persze azért a szerzőnek is szüksége volt néhány, a nagyfiúkhoz illő, lazább, illetve a helyet tükröző latinosabb dallamok komponálására. A végeredmény egy erős, a két fő karakter Torretto és Hobbs jellemét tükröző, jelenetfüggő akcióscore lett, amely ha épp nem olyan fordulaton pörög, mint az autók motorja, akkor a felek kivárását, taktikázásait tükrözi vissza.

A Varése Sarabande által megjelentetett, maratoni hosszúságú score tételsorrendje úgy lett összeállítva, hogy a fentiek okán nem válik annyira monotonná vagy tömény hallgatnivalóvá, mint például a szerző ezt megelőző albuma, "A Föld inváziója - Csata: Los Angeles" aláfestése. A korong a "Fast Five" tétellel vezetődik fel (ugyanez található meg a betétdalos albumon "Fast Five Suite" címmel két másik, hasonlóan átkeresztelt Tyler-kompozíció mellett), amely teljes egészében az akció-főtémára szorítkozik. Ez a lendületes és erőteljes motívum azonban nem válik elcsépeltté a hátralévő játékidőben, mert csak jobbára az olyan nagyobb lélegzetvételű trackekben csendül fel ismét, mint például a film elején lévő vonatrablást kísérő "Train Heist" (ami a filmben hallhatóhoz képest meg lett vágva), vagy az utolsó akciórészt nyomon követő "The Vault Heist". Jellegzetes, erőt és elszántságot sugalló témát kapott a szövetségiek különítményének élén álló Hobbs is, amely - egyfajta második vezértémaként - szintén többször köszön vissza a műben (mint például a "Hobbs"-ban, valamint az általam egyik legjobbnak tartott, visszafogottabb tempójú, ám markáns "Full Circle"-ben). Az ilyen stílusú, túlpörgetett muzsikák - melyekben azért apróbb utalásokat találni az előző részek aláfestéseire - közül a "Train Heist", az "Enemy of My Enemy" és a "Dom vs. Hobbs" váltak a legkiemelkedőbbé.

A filmben elhangzó életbölcsességek, a család fontosságáról szóló párbeszédek, valamint a menekülés kötöttsége nélküli élet iránti sóvárgás igen kezdetlegesen jelennek meg (szebben fogalmazva: mulatságosan egyszerű párbeszédek keretén belül), az ide vonatkozó aláfestések átlagossága pedig arra enged következtetni, hogy mindez Tylerre sem gyakorolt különösebb hatást. Ezen kellemes hangulatú, ám alapjaiban véve ujjgyakorlatnak mondható, némi ambientes elemmel, gitárpengetéssel és lassan játszó vonósokkal operáló tételek közé tartozik például a "Turning Point" első fele, a "Paradise", valamint a "Connection" is. Az előző két rész muzsikájára történő hasonlóságot pedig leginkább a laza macsókból álló csapat ábrázolására szolgáló "Remote Intel", a "Tego and Rico", a "What Time Do They Open?", a "The Job" tételek révén érezhetjük.

Az idei felhozatalban két olyan muzsikával is előállt Brian Tyler, amely okán ez évre már kipipáltam a nevét, mivel a "Halálos iramban: Ötödik sebesség" és a "Csata: Los Angeles" zenéivel két remek muzsikát tett le az asztalra (amihez hozzájön még a "Hawaii Five-0" széria kísérete, ám abból eddig csupán egy hétperces egyveleg jelent meg hivatalosan). Ugyanakkor be kell ismerni, hogy úgy tűnik, az eleinte üstökösnek számító komponistát maga alá gyűrte Hollywood kolosszális méretű gépezete, és bár megvan a saját stílusa, az egyre többször hajaz a kommerszebb megoldásokra, s csúszik rá a Remote Control tagjai által kitaposott útra - a "Csata: Los Angeles" esetében mindez kifejezetten érezhető, a "Transformers Prime"-ról nem is beszélve. Ettől függetlenül eddig minden évre jutott tőle olyan kompozíció, amellyel sikerült meggyőznie, ezáltal pedig. a manapság egyre inkább fogyatkozó létszámú, biztos kezű komponisták sorában tartom számon, s remélem, ez a jövőben sem fog változni.