Eme ördögi asszonyállat ezután hét kívánság teljesítését ajánlja fel hősünk rongyos lelkéért cserébe, sőt grátisz gyanánt még egy szerelemi affér realizálását is kilátásba helyezi.
A Bájkeverő című amerikai vígjáték alapötlete mindenki számára ismerős lehet, aki nem tudott rést találni a magyar oktatási rendszer fojtogató hálóján, hiszen ilyen "ördögös-lélekvásárlós? sztorit számtalan olyan ember írt már, akikkel a mai átlag fogyasztó legfeljebb a gimnáziumi irodalom könyv lapjain találkozhat.
Goethe, Madách vagy Thomas Mann műveit két fontos dolog azonban megkülönbözteti ettől a filmtől: egyrészt a fentebb sorolt klasszikusokban az egy oldalra jutó poénok átlaga meg sem közelíti a Bájkeverőben percenként elhangzó viccek számát, másrészt ez a vígjáték annyi értelmet, mondanivalót, vagy mély gondolatot sem hordoz magában, mint a példaként felhozott könyvek fülszövege.
Nem az a baj, hogy ez a vígjáték felszínes, hanem az, hogy nem szeretne az lenni. A magvas gondolatok közlése nem alapfeltétele a jó filmnek, hiszen teli szájjal röhögve, vagy félelmünkben a karfába fogódzkodva is remekül érezhetjük magunkat. A filmkészítőknek azonban tudniuk kell, hogy mennyi mondanivalót visel el az adott mű, és mennyi komolyság szükséges a sikerhez.
A Bájkeverő tele van jó ötletekkel, és számtalan emlékezetes poént sikerült összezsúfolni a filmben. A kolumbiai drogbárótól a retardált péniszű kosaras sztárig minden figura a mi szórakozásunkat szolgálja, sőt az apró részletek -mint például az ördög változatos ruhatára- is profizmusról árulkodnak. A film vége felé azonban előkerül az amerikai ragadós, szirupos filozófia és ez egy kicsit elrontja a nézők mulatságát.
A Sátán paradox személyiségének feltárulkozása talán egy kicsit javít az utolsó percek giccses-könnyes jelenetein, de nem biztos, hogy az összkép pozitív marad. Bár, az ördög tudja...
