Fehér fenék

A Hidegzuhany kicsit olyan, mint a hetvenes-nyolcvanas évek "budapesti iskolának" nevezett dokumentáris jellegű magyar játékfilmjei voltak.

Proletár és kispolgári környezet, rokonszenves földközeliség, a mesterkélt vágások és formanyelvi eszközök kerülése, egyszerűnél is egyszerűbb történet, mindennapi figurák mindennapi élete jellemezte ezt a régi irányzatot. A "budapesti iskola" elnevezést a francia kritikusok adták. Talán azért ők, mert az "értelmiségi" polgári tematikában otthonos és a cizellált formanyelvet majd mindig fölényes tudással mívelő francia filmben évtizedek óta hiánycikk volt a fenti filmtípus.

Volt? Ma is hiánycikk. Ha nagyritkán ilyen francia film kerül vászonra, lelkes értelmiségi trombitaszó hallatszik Párizsban. Így azután a Hidegzuhany első filmes rendezője, Antony Cordier hazájában kritikusi sikert és visszhangot keltett, fontos díjjal tüntették ki.

A nálunk is jól ismert Ken Loach és a dán "dogmafilmek" rokonsága érződik ebben a Hidegzuhanyban. Rokonszenves az ilyesmi, mert nem hazudja csillogónak az életet, és nem ígér boldogságot, van valami vállalt szűkösség a képekben. Örömömet némileg csökkenti, hogy a színészek gyakran tanult-ügyetlenül próbálnak nem színészek lenni, meg "ellesett" képsort imitáló és hangulatú dokumentumot utánozni: néha oly ügyetlenül, hogy egyenesen rossz színészeknek látszanak, pedig nem mind azok. Olykor ingerlően rossz vágás, megint máskor ingerlően kizökkentő, nem odaillő, el nem talált kis színészi gesztusok bosszantanak... életszagúan érdekes történet helyett életszagot erőltető kimódolt fordulatok, logikátlan apróságok... odaillő hangulatot, többrétű és igaz érzelmet ritkán sugározni tudó képsorok.

Egyik jelenetében felnőttbuli zajlik: a szegények és munkanélküliek közé milliárdos vállalkozó érkezik, oda bizony, emberközelbe. Kamasz hősünk megunja a bulit, és polgárpukkasztó fényképeket készít barátjának meg közös szerelmüknek csupasz fenekéről... Ne csak Ken Loach példája merüljön fel. Nekem végig ott motoszkált fejemben párhuzamként a Fehér tenyér, Hajdu Szabolcs tehetséges munkája.

A Hidegzuhany sokkal gyengébb film, mint a Fehér tenyér. Az igyekvő és talán nem tehetségtelen francia első filmes legfőbb baja, hogy szinte képtelen feszültséget teremteni. Energiáját elfogyasztja a "problémafelvetés". Lakótelep, munka nélküli apa, szex és szerelem, dzsúdóbajnoki harc, rivalizálás, pofonok a felnőttkor előtt, ködképek a remény láthatárán, a valóság kemény és szikár csapásai... A kisrealista fejlődésregény kellékei szépen felsorakoznak, ahogy kell is egy díjazandó forgatókönyv tematikus leltárában. A rendezőnek van elképzelése a hazugságellenes, hazugságot elkerülő filmfajtáról, de megvalósítani nem tudja, érdektelen közhelyfolyam vánszorog húsz perccel tovább, mint jóleshetne. Áldokumentarizmusa mesterkélt, mert sem ő, sem színészei nem beszélik ezt a nyelvet. Csak jóindulatot keltő alkotói szándéka világlik - és talán ez is becsülendő.