Már a címtől is elájultam, tehát ezennel némi elfogult, szubjektív impresszió következik a Fehér tenyérről, nem mintha bármit hozzáadna-levonna az értékéből az utóélete - de néhány órával a 37. Magyar Filmszemle díjainak kihirdetése előtt.
Olyan egyszerű eszközökkel ér el maximális sikert a nézőnél Hajdu Szabolcs, hogy tanítani lehetne. Mert mi is a története? Excuse me sir, You can't smoke here, állítják félre a fiút az utcán a többi dohányos mellé, nem itthon vagyunk, naná. Hosszú flashbackek hívják elő a Kanadába edzősködni utazó Dongó gyerekkorát. Az egykori kiváló gyerektornász mára lesérült, mégis versenyezni "kénytelen", tanítványának megzabolázása csak közös edzéssel valósulhat meg.
"Közben" egy icipici gyerek pislog valahol a sorban, valahol Európában, valamikor a szocializmusban. A kíméletlen edző véresre sújt a pálcával. A gyerek meg viseli, egy darabig.
A mozgás művészetének, a sportág szépségének egyetlenegyszer engedi át magát Hajdu, az utolsó jelenetben. Addig szenvedés van, verseny az idővel, a másikkal, önmagukkal, régen és ma. Az edző akarata ellenére - a prostitualizálódást, tehetségeltékozlást elkerülendő - cirkuszba álló kisgyerek szabadságvágya csak a trapézig jut, persze attól függ. Lehet, hogy a felnőtt Dongó - noha még ő is szinte gyerek - utolsó megmérettetése is cirkuszi, a film dramaturgiai csúcspontján zeneien komponált montázssorozat erősíti fel a stadion és a cirkuszsátor közti párhuzamot - végül is lélegzetvisszafojtva váró közönség figyel itt is, ott is.
Életrajzi film? Egy huszonéves fiúról? Mégis az, Hajdu, hősével ellentétben, nem téveszt: ha sportolófilmet készít, két mesei világú filmje után ez most dráma lesz, szinte eszköztelen, letisztult munka. Jelenetről jelenetre igazolja, hogy a legszimplább történetből, egy sportolóéból is képes gyönyörűt varázsolni. Felejtsük el végre a művész-kommersz különbségtételt, amikor a Fehér tenyér is igazolja, hogy mindenkihez szólóan képes mesélésre, nagy M-mel - és Filmcsinálásra, nagy F-fel (és maga a film is nagybetűs, külön).
A szimpla alapanyagból igazán hangulatában lesz egyéni munka, mert a rideg gyerekkort és az ezt megsínylő felnőtté válást ezer film mutatta meg már. Az egyik legjobb (és a legmegrendítőbb) jelenetben a kis Dongó családját ismerős látogatja meg, a kisfiú az edzésről bandukol haza. A szülők a fürtökben lógó éremgyűjteménnyel büszkélkednek. Már tényleg csak a produkció van hátra. A kicsi, koravén tekintetű gyerek zavartan ácsorog, aztán nekivetkőzik. Megmutatja az izmait - mint egy felnőtté, olyanok. Ez persze nem elég a prezentációhoz. Hátraszaltózik is. Aztán kitámasztva magát, komoly arckifejezéssel nekiáll és felmászik a panellakás szűk folyosóján a falra. "Közönsége" ámulva, a vendég zavartan röhögve nézi. Mint a gyerekek...
