Régi kedvencünk talán azon kevés kortárs filmrendezők egyike, akik még megengedhetik maguknak (szemben például Wim Wendersszel) a gitártokviccet. Igazi szakállas poén ez, tudja ezt Jarmusch is, a szőrös régiségek nagy barátja, nem is tesz úgy, mintha főszereplőjének, e gitártokkal közlekedő, bérgyilkosgyanús idegennek bármi köze is lenne a körülötte elterülő valósághoz. Belső valóságának is csak a külső megnyilvánulásaiig jutunk, pedánsan végrehajtott relaxációs gyakorlatai és feltűnő kávéfogyasztási szokásai azonban halovány díszítések csupán egy üresen hagyott karakteren.
Amihez viszont nagyon is köze van ennek a rezzenéstelen arcú, változatos tájakba és öltönyéhez jól illő szobabelsőkbe helyezett alaknak, az Jarmusch heveny filmszeretete: a rendező nem kevés nyilatkozatában említette, hogy Lee Marvin Point Blank-béli alakítása vezette ezúttal a kezét, a fő helyszín, Spanyolország pedig azért került a képbe, mert Jarmuschnak megtetszett egy Madridban élő haver apartmanja. A kérdéses lakást valóban vétek lett volna nem megörökíteni az örökkévalóságnak, akárcsak azt az épületet, melyben egykor Jarmusch egy másik haverja lakott, a külső- és belsőépítészek pedig azért is áldhatják a rendező nevét, amiért felfedezte a névtelen idegent alakító Isaach De Bankolé táj- és térformáló értékeit. Az erős jelenlétű, nappalikat és egész városrészeket egyaránt könnyűszerrel uraló színész változatos falikárpitok, csinos csempézetek, tetszetős sikátorok, illetve nagyvárosi üveg- és acélszerkezetek előtti felléptetése Jarmusch formatervezői erényeit bizonyítják, s hasonlóképpen erősek vagyunk filmes idézetekben is. Neves színészek által alakított idézetek járkálnak fel s alá a filmben; kávézgatnak, kvaterkáznak, titokzatoskodnak, és még csak telefonos segítséget sem kell kérni, mert készséggel megfejtik magukat. Paz de la Huerta pucér szerepeltetésére is biztosan lehet találni érvényes filmtörténeti magyarázatot, noha az sem kizárható, hogy Jarmusch szimplán csak kedvét lelte a színésznő szép formáiban. Ebben a korban, s ennyi klasszikussal a háta mögött az is teljesen rendjén való, hogy a rendező saját játékszereiben is elgyönyörködik, még ha e diszkrét ünneplésből kevés civil öröm is fakad. Valószínű, hogy idővel Az irányítás határai is szépen megtalálja helyét az életműben, a belső utakat bejáró bérgyilkosok és a duplafenekű(nek látszó) filmek polcán, az utókor kegyes bírálatáig pedig akár fél lábon is kibírjuk. Aligha tehetünk mást, mint szeretettel fogadjuk Jarmusch e megkésett első filmjét, és kívánunk a rendezőnek haveri lakásokban gazdag további örömteli munkásságot.
