Mindig nagy várakozás előzi meg az Almodóvar-filmeket: fanyalgók és lelkesedők is akadnak bőven. A mester új munkájával sem cáfolja korábbi önmagát, hiszen egy tipikus Almodóvar-mozit látunk. A Rossz nevelésben is visszaköszönnek az ismert témák és az érzelemdús hangvétel azzal a kis különbséggel, hogy jelen esetben egy bűnügyi történet adja a keretet, egy rég eltemetett múltbeli história bomlik ki szépen lassan a vásznon.
A rendező vallomása szerint ez egy önéletrajzi ihletésű film, hiszen olyan környezetben játszódik, melyben Almodóvar maga is nevelkedett. Több mint tíz évig készült a mű. Talán ebből is adódik, hogy rendkívül lassú, szinte kényelmes a cselekmény bonyolítása. A film jelen ideje a 80-as évek Madridja: a szereplők innen idézik vissza a szigorú katolikus gimnáziumot, amelyben nevelkedtek. A film többszörös fikció, hiszen éppen egy film elkészültét örökíti meg: nem lehet pontosan tudni, hogy melyik a valós verzió, melyik szereplő hazudik és ki áll az igazság oldalán. A film nem is akarja eldönteni, hogy mi történt valójában, inkább az emlékezés izgalmát és káoszát érzékelteti.
Bonyolult és szövevényes a történet, de mindennek alapvetően egy háromszög-dráma az alapja. Enriqe és Ignacio iskolatársak voltak a katolikus fiúgimnáziumban, és első szexuális élményeiket is egymásnak köszönhetik. Osztályfőnökük, Manolo atya gyengéd érzelmeket táplál a fiatal Ignacio iránt, és féltékenyen figyeli a két gyerek bontakozó kapcsolatát. A vágy odáig húzza az atyát, hogy szexuális kapcsolatra kényszeríti Iganciót, a másik fiút pedig kicsapatja az iskolából. Enriqéből az évek során neves filmrendező válik, akit egy nap felkeres régi iskolatársa, Ignacio. Pontosabban Ignaciónak adja ki magát a fiatalember, de hosszas nyomozás után kiderül, hogy ő Iganacio öccse, Juan, aki bátyja írásával szeretne hírnevet szerezni magának. A szálak ezen a ponton alaposan elkeverednek, hiszen a gyanakvás légköre telepedik a szereplők közé. Mindenki szeretné tudni az igazságot. Készül egy filmforgatókönyv, a szereplők maguk is visszaidézik a történteket, fény derül Ignacio gyanús halálára, és olvasható Ignacio eredeti novellája, melyben emlékezik ő is.
A nyomozás és a múltban turkálás közben a fő szerep mégis a szerelmi szenvedélyé, a sokszor minden gátat elsöprő szexualitásé. Ahogy máskor is, ebben a műben is teljes magától értetődőséggel kezeli Almodóvar a homoszexualitást, sőt humorral is viszonyul a témához, hiszen látjuk a felnőtt Ignaciót, aki számos szépészeti műtéten esett át, és önmaga paródiájává alakította az élet. Szándékosan akar persze titokzatos is lenni a film, de mégsem sikerül nagy titkokat elrejteni. A szereplők indítékai, cselekvési irányai eléggé kiszámíthatóak, ezért érezni a film második felét már unalmasnak, a végletekig lelassítottnak. Profi munka ez, de olyan, mintha már láttuk volna valahol.
Leginkább a színészek játéka szögezi a székbe a nézőt. Parádés például Gael Garcia Bernal játéka, aki többes szerepben tűnik fel. Ő alakítja a fivért, Juant, de ő formálja meg a démoni transzvesztitát, a femme fatale Zaharát is. Egyszerre kisfiúsan egyszerű és nagyvilágian kiszámíthatatlan. Fele Martínez a gyanakvó Enriqe, aki személyes érzelmeit is beáldozza filmje sikeréért. Márványarca végig izgalmas és kiszámíthatatlan.
