Késő este van, elsötétül a nézőtér, a vásznon megjelenik egy komputer animálta lény, egérfélére hasonlít, nagy fogai vannak, és egy túlméretezett makkot cipel. Kiejti a szájából egyszer, majd mégegyszer. Itt nyerít fel először a közönség. Mögöttük manökenszerű, tizenhat éves lányok kacagnak egyelőre mérsékelt hangerővel, de amikor az egér harmadszor is kiejti szájából a termést, elszabadul a pokol. Az egész terem egy emberként fuldokol a röhögéstől.
A Jégkorszak című új, animációs film vetítésén ülünk, és mi tagadás, magányosnak érezzük magunkat finnyás ízlésünkkel és komor elvárásainkkal. Belesüllyedünk a székbe, egymás tekintetét keressük a sötétben, hogy megerősítést nyerjünk: felnőttek vagyunk, időnként gondolkodni szoktunk, és röhögni is, de ennél sokkal jobb vicceken, nincs vége a világnak, ezek a lányok is emberek itt, mögöttünk, csak eltérő fordulatszámon működtetjük az életünket. Nincs baj, csak ezt az egérkét mi nem találjuk anynyira viccesnek mint ők. Na, de 200:2 arányban? Akkor mégiscsak velünk van a baj. Fenyegető magányban kezdődik tehát számunkra ez a film. Azt hittük, tudtuk hova jövünk: egy technikailag agyonfinomított, könnyű és szellemes amerikai animációs filmre, amely több önmagánál - ironikus, felszabadult és bátran primitív. Most meg itt ülünk, és nézzük ezeket a meglehetősen csúnyán kivitelezett figurákat, ahogy nekilátnak, hogy kikerekítsenek egy történetet, és közben a lehető legközelebb kerüljenek a valóság illúziójához. Technikailag valóban lenyűgöző is, ahogy megmozdulnak ezek a kreatúrák. A mozdulatok olyan pontosak, és a gesztusok, valamint a mimika is olyan részletesen és hitelesen kidolgozott, hogy az ember nem tehet mást, csak elképedve fejet hajthat a komputerek végtelen tehetsége előtt. A filmből alig telt el húsz perc, és már elcsodálkoztunk a technika diadalán, embertársaink ingerküszöbén, valamint a film átlátszó és megrendítően egyszerű dramaturgiáján, úgyhogy mehetnénk is haza, amikor azon vesszük észre magunkat, hogy a történet óvatlanul bekerített bennünket, és nem enged.
A jégkorszakban vagyunk, dél felé menekül a fagy elől a Föld minden teremtménye, amikor egy hatalmas mamut, egy rútságosan lenyűgöző lajhár és egy vérszomjas kardfogú tigris nehezen bár, de szövetséget köt egy ügy érdekében. A három állat a tápláléklánc más-más fokán állva, ahelyett, hogy egymás vérére törne, felülkerekedik önmagán, hogy visszajuttasson apjához egy csecsemőkorú emberpalántát. A dolog persze sikerül, természetesen le kell küzdeniük néhány akadályt, és mindezt lehet is előre tudni, az ember mégsem képes otthagyni őket, egészen egyszerűen azért, mert pontosan húsz perc alatt lehet megszeretni mindhármukat. A komputerek lenyűgözően animálták a figurákat, de volt ott még néhány ember is, író talán, egy-egy melegszívű programozó, akiknek köszönhetően a film szereplői finoman és egyértelműen átlelkesültek. Vannak érzelmeik, viaskodnak magukkal, humoruk is van, és van bennük szeretet. Szépen megmutatják a nézőknek, mi a barátság, és mi az önfeláldozás, és ez még akkor is megható, ha a lehető legegyértelműbb és legáttetszőbb eszközökkel is történik ez.
A Jégkorszak szinkronizálva megy a mozikba, amitől a film mögé beköltözik egy másik film is. Csuja Imre, Ujlaky Dénes és különösen a lajhárt szinkronizáló Geszti Péter nemcsak átfordítják a szöveget, de hanglejtésükkel, tónusaikkal értelmezik is. Ironizálnak, ha kell, és aláhúznak, színeznek, ha az kell. Így aztán a Jégkorszakból egy egészen kiváló film kerekedik. (Forgalmazza az InterCom)
