Két új magyar film jelenik meg a mozikban egy hét leforgása alatt. Az egyik még úgyszólván meleg, s a kiszivárgott hírek szerint a premier napjáig simítgattak rajta, Andrew G. Vajna, a nagy tekintélyű producer hozta tető alá. A másik már eléggé régen elkészült, de sokáig nem akadt forgalmazója. Most bekerült az arthálózat karanténjába. A miniszter félreelép és A világ legkisebb alapítványa sorsa - ezekről az alkotásokról van szó - szinte a tévedés kockázata nélkül prognosztizálható. Az előbbi jó eséllyel kel birokra a hollywoodi konkurensekkel, az utóbbi - a politikai motívumokkal átszőtt kamaradráma - szerény érdeklődésre számíthat. Tulajdonképpen összemérhetetlen minőségek. Azért szólunk mégis együtt róluk, mert a bemutatási naptárban szomszédosak, és a filmcsinálásnak ellentétes változatait reprezentálják.
Kezdjük a méltatást Kern András és Koltai Róbert vállalkozásával, a kirobbanó színházi siker adaptációjával (az eredeti darabot az angol Ray Cooney írta). Már mindent tudtunk jó előre róla, hiszen a propagandagépezet jóvoltából - a recept ismerős, csak nálunk nem szokták alkalmazni ilyen profi tökéllyel - mindenféle hírt megszellőztettek: miképpen bukkantak a témára, hogyan csaptak a közreműködők a világhírű filmmogul tenyerébe, milyen volt a szereplőválogatás, riportok és beszámolók özöne taglalta a forgatás részleteit stb.
A mulatság amerikai stílusú. A rokonság Neil Simon vagy Molnár Ferenc bravúrjátékaival letagadhatatlan. Szinte pillanatonként robbannak az ötletpetárdák. Jól bevált gegek és fáradtabb viccek, "haláli" csattanók és frenetikus szituációk követik egymást. A populárisan intellektuális derű szikrázó, de alpári mélységekbe sosem szállnak a film készítői.
A bohózat nem bírná el a szatirikus elemeket - olvasom a koncepcióról az egyik nyilatkozatban, amivel azért nem értek teljesen egyet, mert a parlamenti epizódokban ráismerünk egy-két honatyánkra, s más szituációkban is csipkedik az "itt és most" mentalitását (ami nem baj, sőt: talán lehetne még gúnyosabb és gazdagabb ilyen szempontból a hangszerelés). Kern és Koltai együtt álltak a felvevőgép mögött, de színészként is adják egymásnak a jobbnál jobb lehetőségeket: Koltai harsányabb, Kern fanyarabb, ahogy ezt már megszoktuk. Pompás karaktert teremt Gáspár Sándor, a "hulla", Reviczky Gábor, a rámenős szobapincér, Hernádi Judit, a kiviruló ápolónő, Udvaros Dorottya, a kikapós feleség, Hacser Józsa, a beteg mama, Kállai Ferenc, a szállodai főnök, Lázár Kati, a vehemens takarítónő. Dobó Kata szép és jól mozog, megírt figurája amúgy halovány. Ragályi Elemér felvételei meggyőző bizonyítékai annak, amit máshonnan is tudunk: lehet "szárnyalni" megrendelésre is. Dés László slágergyanús számai remekül illeszkednek a látványhoz.
Arról persze vitatkozhatnánk, mennyire van jelen ebben a kedves bohózatban az életünk, s hogy miért érezzük a műfajban mindennapos túlzások és tótágasok ellenére kissé túlszínezettnek a miliőt, de hát ne legyünk vaskalaposak. Kernék-Koltaiék szerették volna visszaszerezni az elveszett hazai közönséget. Törekvésük méltánylandó. Hátha felnövünk a világszínvonalhoz a szórakoztatásban.
A világ legkisebb alapítványát sajnos hatástalanítja a kimódoltan spekulatív jelleg. Pedig érdekesek a figurák: tragikus emlékeket őrző nők, egy kisfiú, aki kíváncsi apja múltjára. És érdekes lehetne a köréjük szőtt problematika: a politikai titok, a jelenben (persze már ez is a tegnap) fel-feltámadó tegnapi módszerek és hangulatok, a hűség pszcichológiája, a kóbor kutyák menhelyének nyomasztó világa, az ember és az állat természete közötti párhuzamok stb. Steril és művi az ábrázolás, reménytelenül unalmas a cselekménybonyolítás. A felfedező erő hiányzik belőle. Kardos Ferenc rendező, akinek a minden bizonnyal legizgalmasabb groteszk tragikomédiát, az Egy őrült éjszakát köszönhetjük, eltávolodott korábbi eszményeitől. Nem is annyira félre-, mint inkább visszalépett. Kár ezért a fiaskóért.
