A filmkritikus első dolga, hogy elfelejtse a nagyon is emlékezetes (a Bereményi Géza pályakezdését illetően szinte legendás), majdhogynem szóról szóra tudott novellát. Bár inkább azt kellene elfelejteni, amivel - anyagában - a film-Irodalom több próbál lenni az elbeszélés-Irodalomnál.
Igazán nehéz emlékező-felejtő dolga természetesen Bereményinek lehetett, aki négy évtizeddel ezelőtt keletkezett - A svéd király című, 1970-es első kötetét nyitó - írását vitte filmre. Az alaptörténet kettős szövése a mozivásznon még hatásosabban érvényesül (a mű a tévéfilmek között versenyez, de a Hunnia Filmstúdió gyártotta, a koprodukciós partner Magyar Televízióval közösen. Sokkal inkább mozifilm, mint tévéprogram. Nyilván mindössze ötvenhat perces terjedelme közösítette ki tényleges kategóriájából).
Az "induló (irodalmi) tehetség", a jelenleg újságkihordó Dobrovics a haldokló nagyanyját ápolja ímmel-ámmal és némi piszkálódó szeretettel, közben pedig egy kémnovellát igyekszik megírni, amelynek egyes szereplői, fordulatai hasonlítanak a közvetlen élet- és korvalóságra. Dobrovicsék polgárian tágas, nem épp fényűző lakásának a XX. század közepére rávalló, tipikus közegében mindkét szál gombolyodhat. Kardos Sándor operatőr egyszerre informatív és elvont képsorai az intenzív látvány nyelvén (a biztonság kedvéért a színes - "valóságos" - és a fekete-fehér - "kitalált" - felvételeket sokszor váltogatva) beszélik el a Bereményit olyannyira izgató nagyszülő-unoka nemzedéki fabulát. Törőcsik Mari személyében önmaga játékmódját ismét megújítani kész csodálatos színésznő alakítja a halálos ágyán is kislányos-hiú-bölcs öregasszonyt és a Sugár (a novellában Dallam) nevű "felső kapcsolatot", a finom ötlettel az idős Szabó Magda képmására maszkírozott konspirátort. (Köztudott Bereményi tisztelete az írónő iránt, akinek egyes regényeit színpadra, filmre adaptálta.) Horváth Illés alkalmas arc Dobrovics kevésbé "elkapott", hol realisztikus, hol poétikus figurájára, a "másik életében" jávorpálos, lesliehowardos, zöldfülű íróhoz. Nyakó Júlia az anyaszerepben az elnyűttséget, Holecskó Orsolya szeretőként a csapongó fiatalságot, Gáspár Sándor és Pintér Tamás kemény fickókként a humort vegyítik a jó színészvezetésről tanúskodó alkotásba.
Dobrovics önmaga énjét és ténykedését lassú, kihagyásos, áhítatos-ironikus belső monológgal kommentáló hangja didaktikus, de szükséges és elfogadható többlet a novellához képest, amelyben a narráció természetesebb, egyben szokványosabb volt, biztosabban abroncsolva a stílusegységet. A filmen az írósiheder "ellirizálása" (nem kézbesíti, hanem kertekbe és a levegőbe dobálja az újságokat stb.) megbontja az összességében kissé zilált, túlterhelt (alapvetően literátus közelítésű) formavilágot. Amit azonban e sorok írója semmiképp sem tud befogadni a hatvanas évek végét tükröző novella, s a meghatározó idősíkból ki nem lépő filmváltozat történelmi és filmnyelvi struktúrájába, az a csernobili katasztrófa (1986) fontos funkcióhoz juttatása. Ezzel megbomlik a tökéletes, mély és humoros egyensúly, amely A nyomorultak igazsága és Dobrovics élethazugsága között fennállt (a kezdő író ugyanis Victor Hugo remekét olvastatja a nagyanyával, hogy az nyugton legyen. Az öregasszony elhiszi: "álnéven" az unoka írta a vaskos könyvet, és elhiszi, hogy - valamelyik alakba rejtve - ő is szerepel benne). E kettősjáték (a harmadik, fiktív Dallam-vonulattal) éppen elég lenne. Nyilván közbeszólt a históriai frissítés, a jelenhez való közelítés szándéka. "Első nézésre" a Csernobil-sokk beépítése épp azt gátolja, amit szolgálni lenne hivatott a vélhető rendezői elképzelés szerint: az irodalmi alapjától radikálisan elváló Irodalom-filmet. Mind Dobrovics, mind a nagyanya egymással dialogizáló konfliktusairól, lelkiségéről eleget elmondana maga a kettőzött mese, illetve a - hatásos képekbe komponált - feszültség, amely 1970 és 2009 valósága közt fennáll.
