Jó hacker és rossz hacker

Egy kínai atomerőmű biztonsági rendszerét kibertámadás éri, leáll a hűtőrendszer és az egyik blokk felrobban. Kisvártatva valaki belenyúl a Wall Street rendszerébe, és az egekig repül a szója ára. Ez a két incidens furcsa módon elég ahhoz, hogy a kínai és az amerikai hatóságok kölcsönös gyanakvásukat legalább részben félretéve közös munkába kezdjenek. A kínai részről érkező fiatal rendőrtiszt, akinek egy csinos húga is van, hogy legyen szerelmi szál, feltétele azonban, hogy egy börtönben csücsülő ismert notórius hackert, Hathawayt is bevegyék a csapatba. Los Angeles után Hongkongban majd Dzsakartában próbálnak lecsapni a rejtélyes kiberterroristára, kitalálni mire készül, és megelőzni következő akcióját – hiszen mindenki tudja, hogy a korábbiak csak bemelegítésként szolgáltak. A harc egyre véresebb, mivel egy kisebb zsoldossereg védi gonosz hackert, Hathaway, a jó hacker pedig nem hajlandó betartani egyik ország hatóságának szabályait sem, és lassan maga is szökevénnyé válik

Virtuális kaland és valódi kaland

A történetet a hírhedt Stuxnet vírus esete ihlette, amely 2010-ben megbénította az iráni atomerőművek kapacitásának mintegy ötödét, ám sosem derült ki, ki felelt érte – a filmbéli kibertámadás ugyanazzal a technikával és stratégiával zajlik. A nyitó képsor a számítógépes áramkörök legmélyébe vezet minket hosszú perceken át, ahol a vírusok, mint valami inváziós sereg árasztják el a megtámadott szervert, majd vagy fél óra „szakmázás” után szerencsére egy hagyományos akciófilm medrébe terelődik a történet, és mivel a csapat fele kínai, a helyszínek zöme ázsiai – még Los Angelesben is a koreai negyedben járunk -, a hollywoodinál jóval intenzívebb, csonttörő távol-keleti verziót kapunk. Ez a Blackhat legjobb része, és nem véletlen kapta azt a 16-os korhatár karikát, és a film javára írható az is, hogy a főgonosz nem Amerikát vagy annak egyik nagyvárosát akarja elpusztítani, hanem teljesen más motiválja. Azért viszont sok-sok pontot le kell vonnunk, mert az egésznek nincs igazi tétje és súlya, cselekménye elaprózott és elveszik a sok helyszín és mellékszereplő között.   

Old school és new school

Aki látott már Michael Mann akciófilmet, az pontosan fogja tudni, mikorra várjon egy robbanást vagy lőpárbajt – és ilyen szempontból különösen ironikus, hogy egy ennyire old school rendező próbál egy ennyire modern jelenségről forgatni, és valami újat mondani. Illetve korrigálnék: Mann nem feltétlen akar valami újat mondani, csak egy újabb törvényen kívüli hőst énekel meg. Ilyen szempontból a hacker létére harcművészként is remekül teljesítő Hathaway olyan, mint Johnny Depp Dillingere a Közellenségekben, Tom Cruise a Collateral – A halál zálogában vagy Robert de Niro a Szemtől szembében – és persze mégsem olyan. Őt ugyanis Chris Hemsworth játssza. Hemsworth biztos rendes fickó, de még akkor sem tudna fájdalmas arcot vágni, ha a negyedik emeletről ráejtenének egy zongorát, miközben egy pitbull marcangolja a lábát, és akkor még az árnyaltabb játékról nem is beszéltünk. Pedig Michael Mann egy rosszul megírt történetet is grandiózus módon vezényel le, megvannak itt is a nagyság nyomai az egyes jelenetekben, Stuart Dryburgh kamerája pedig megpróbálja elkapni és felnagyítani Hemsworth minden rezdülését, csak hát nincs neki olyan sok. A többiekre aligha lehet panasz: Wang Leehom és Wei Tang, akik egyébiránt játszottak már együtt Ang Lee nagyszabású kémfilmjében, az Ellenséges vágyakban, jól hozzák az ázsiai szövetségeseket, a brit Ritchie Coster pedig vérfagyasztó a zsoldosok vezéreként – pedig ez egy „eldobható” szerep -, és mások is teszik a dolgukat. Kár, hogy maga a történet a sok erőfeszítés ellenére sem üt igazán.

Kinek ajánljuk?
- Akiknek egy akciófilmnél csak az akció a fontos.
- Akik valamilyen rejtélyes oknál fogva odavannak Chris Hemsworthért.
- Hackereknek, mert ilyen szempontból a film hiteles.

Kinek nem?
- Akiknek egy akciófilmnél a történet is számít.
- Akik elvárják, hogy a főhős karizmatikus és hiteles legyen.
- Akik Michael Mann esetében magasra teszik a lécet.

5/10