Fényévekre a céltól

Audrey Niffenegger könyve, Az időutazó felesége bombaként robbant megjelenésekor. A romantikus bestseller jókorát tarolt - természetes, hogy az eredeti ötletekre kiéhezett Hollywood lecsapott rá. Csakhogy amíg a könyv irodalmi alkotásként is megállja a helyét, a moziváltozat egyetlen célja, hogy csináljon egy kis pénzt a filmgyárnak.

A regény főszereplője, Henry egy különös "betegségben" szenved: ő egy Időben Hontalan Személy. Spontán időutazik. Úgy tör ez rá, mint egy epilepsziás roham: nem tudja szabályozni, mikor, és azt sem, mikorra és hová utazik, valamint nem tud magával vinni semmit. Egyik pillanatban még a munkahelyén, a könyvtárban dolgozgat (vagy krumplit pucol az ágyában. Vagy könyvet olvas a budin), a másik pillanatban anyaszült meztelenül egy hómezőn találja magát. Vagy (szintén meztelenül) az édesanyja autóbaleseténél. Vagy (mindig meztelenül) egy gyerekkori kirándulásának a helyszínén, ahol 9 éves sajátmagát kalauzolja. Vagy pedig a feleségével, Clare-el találkozik. Aki hat éves. Vagy 22. Vagy nyolcvan.

Érdekes, mondhatnánk, de nem világrengető - a könyv viszont biztosan használt eszközökkel, a szereplők érzelmi, kapcsolati hálóját hitelesen és valóságosan ábrázolva mutatja be a problémát és boncolgatja az emberi lelkeket, ezzel a tényleg színvonalas irodalmi kategóriába emelve.

Ezzel szemben a filmváltozat meg sem próbál igazi művészeti alkotássá válni. Beéri azzal, hogy egy romantikus film legyen a sok tucat közül. Egy kis szerelem, egy kis szenvedés, sok-sok kitartott csók, nagy esküvő, nyálas zene ? vagyis pont az, amit az ilyen filmekben használni szoktak. Az, hogy a szerelmespár egyik fele időutazik, nem több, mint egy kis érdekesség ? ugyanaz a szerepe, mint a kutyusoknak, a furcsa barátnak, kulturális különbségeknek vagy az ellenségeskedő családnak a romantikus mozikban.

A sztori lényeges, fontos, izgalmas és elgondolkodtató elemei maradtak ki - de ez még elnézhető, végül is a film egy másfél órás műfaj. (Nem az, persze.) De a két főszereplőn kívül szinte senkit nem hagytak benne, ráadásul így, a hátterük nélkül ők is kétdimenziósakká válnak. Semmi sem jön át abból, ahogy a sorsukba ragadt, szánalmas emberek evickélnek az idő sodrában, semmi abból a szeretetből és humanizmusból, amiz az írónő az embertelen (emberfeletti? Természetfeletti?) helyzetből kihoz, és semmi abból az élményből, ahogy az idődarabkákat, mint egy kirakóst rakosgatva, lassan összeáll a kép.

Ez csak egy lineáris, egyetlen egyedi vonatkozással rendelkező randifilm. Annak nem rossz - de aki olvasta a könyvet, annak nagyon fog fájni a szíve, hogy mivé tették kedvencét. Mert aki olvasta, az mind megszereti - úgyhogy inkább mindenkinek a könyvtárat ajánlom célba venni a mozi helyett...