Uma Thurman többször volt már szuperhősnő, most sem adja alább. Menő rádiós műsorvezetőt játszik, akiről - bár kimondva ez így nincs - meszsziről lerí a földöntúli eredet: egyetlen emberi tulajdonsága sincs neki ugyanis. Plasztik a mosolya, ólmos a könnyedsége - simán bevethető lenne Pókember ellen, de itt másfajta hálót szőnek; romantikus vígjátékot. Jó, hogy mondják, mert már a cím is elrettentő, de a maga keresetlen mesterkéltségében legalább hűen tükrözi a belsőbb tartalmakat. Uma, a szuperhősnő, egy szerelmi lebeszélőshow tüchtig hangja, mely hang a kislángú, ámbár felelősségteljes párkapcsolatok dicséretét búgja, s imigyen sikerül is lebeszélnie egy bizonytalan betelefonálót szenvedélytől kicsattanó vőlegényéről. Egy queensi tűzoltót azonban, különösen 9/11 után nem lehet büntetlenül lepattintani: személyében újabb ólmos-plasztik szuperhős lép a történetbe, a kisvárosiasabb, de Umával versenyképes fajtából. A romantikus hátráltató, vagyis a darab főgonosza a lovaglópálcát nyelt Colin Firth, a szegényebb romkomok Hugh Grantje; ő a vígjátéki magas labda, akit csak lecsapni lehet - le is csapják rendesen, de ez így helyes, úgy még senki sem kapta meg a csajt ugyanis, hogy kényszeres evőként süteménydarabokat dugdosott a zsebébe. Az viszont méltó romantikus gesztus, hogy ami nem sikerült Terrence Malick Mennyei napokjában - nevezetesen Sam Shepard és Brooke Adams happy endje -, azt most helyrehozzák a filmtörténettel tüntetően szoros viszonyt ápoló filmesek, élükön Griffin Dunne-nal, a Scorsese-színészből lett romkom rendezővel.
