Hát arra ne is számítsunk, hogy az Anyád lehetnék bármiféle maradandó filmművészeti élmény fog okozni, abban viszont biztosak lehetünk, hogy randifilmnek ennél kevés alkalmasabb ajánlkozik a mozik kínálatában: Michelle Pfeiffer negyvenesként - a valóságban éppen csak? - maga a báj, Paul Rudd huszasként - ez most vicc?! - pedig az élő szexepil; helyes sztori, vicces szituk - így könnyű ráhangolódni egy sokat ígérő estére.
Hát hasonló témában az Első a szerelem című darabban már megnézhettük a véres - de majdnem ugyanilyen vicces - valóságot, Amy Heckerling filmje azonban hál'Istennek meghagyja nekünk azt a közhelynek is beillő képzetet, hogy a kor nem számít. Merthogy bizony Rosie (Michelle Pfeiffer) több, mint egy tízessel idősebb a humorzsák Adamnél (Paul Rudd), és hát nincs éppen meggyőződve arról, hogy bármi értelme is volna egy ilyen kapcsolatnak. Milyen szerencse, mert különben lemaradnánk egy csomó vidám pillanatról: bénázás a köbön, fura ismerősök, játékos éjszakák? azért mondjuk érdekelne, hogy melyik átlagosan 35 éves pár ökörködi végig az első közösen töltött estét? na, de ez csak egy költői kérdés.
A film habkönnyű, sajnos azonban a színészek sem veszik túl komolyan. Kár. Bár így is jól mulatunk, azt hiszem, még klasszabb lenne az élmény, ha nem látnám lelki szemeim előtt a két snitt közötti összeröhögéseket, és elhinném, hogy a Pfeiffer alakította Rosie tényleg ilyen lökött. Tulajdonképpen majdnem mindegy. Mint ahogy az is, hogy totál felesleges a film elején Rosie képzeletbeli (?) barátnőjének monológja a természet törvényéről, vagy hogy kicsit összecsapták a film végét. Na és aztán? Szerelem, móka, kacagás - és ahogy azt mondani szokták -, a többi nem számít.
