Elég tiszta helyzet. A film technikás, következetes, saját világot épít föl, jók a színészek benne, ó, Juliette Binoche, bocsánat, ha valaha is lemondtam róla, arc és szem, száj és kéz, ha van mit játszani, ő eljátssza, és kicsit megjelenik Annie Girardot is, látható és mély, szétcigizett hangja hallható.
Mindezek felett van mondanivaló is, hajtsuk meg szépen a fejünket, és ismerjük el, hogy a Rejtély című filmmel a címén kívül nincsen nagy baj, a cím viszont a magyar fordító műve, de őt sem szívesen kárhoztatnám, mert nehéz lenne sokkal jobbat mondani. Pedig így éppen a lényeg vész el, a kettős értelem, hogy valaki rejtett kamerával fölveszi a ház bejáratát, és nem derül ki semmi, nincsenek titkos arák vagy házibarátok, mégis szép lassan kiderül egy másik rejtett dolog, szégyellnivaló gyermekkori tett.
Michael Haneke filmjének lényege, hogy semmire nincs magyarázat. Van, akinek ez csalódás, azt reméli, hogy megérti, ki mozgatja a szálakat, pedig a rendező menet közben már ad jelzéseket, ez nem krimi és nem talány, hanem nyomasztás, és a nyomasztottak reakciója, meg egy dühödt üzenet a megúszás dicséretét zengő világnak. Vegyétek tudomásul: nem lehet megúszni. Néhányszor át is verik a nézőt, amikor azt hiszszük, a filmet nézzük, igazából a filmen belüli filmet látjuk, és fordítva, amikor biztosak lennénk abban, hogy ezt a jelenetet veszik a rejtett kamerával is, kiderül, hogy nem. Vagy legalábbis nem derül ki, hogy igen.
Tulajdonképpen megható gondolat. Isten szeme mindent lát - ezt sajnos már nem lehet jól elmondani, de a filmes szeme mindent lát. Azt is, ami meg sem történt, ez persze nem fair átverés az alkotók részéről, ha a film a valóság, akkor illetlenség olyat mutatni, ami nem történt meg, de ezzel elszámolnak majd ők. Mindenesetre azt akarják mondani, hogy előbb vagy utóbb kiderül minden. Aztán további illúziókat már nem hajkurásznak, nem mondják, hogy jön a büntetés, vagy hogy a felelősen gondolkodó intellektuális lény önmaga méri ki magára a vezeklést. Ennyire Haneke sem naiv, miután minden megoldódott, nincs más hátra, mint bevenni két altatót, elhúzni a függönyöket, és pucéron beleájulni az ágyba. De tudjuk, amit tudunk: a bűnös ember nem lehet boldog. Halálosan idegesítő, hogy a világban erre rengeteg ellenpéldát lehet találni, de ez egy intellektuális film, a szereplők könyvkiadóknál és kulturális tévéműsoroknál dolgoznak, és az okos emberek szívesebben tépik a lelküket is.
A baj csak az, hogy ebben a nagy kérlelhetetlenségben egy kicsit elröpül a súly. Hogy minden kis aljasságnak súlyosak a következményei, ez biztosan igaz. Hogy minden kis, gyerekkori gonoszságért cipelni kell a felelősséget, ez remélhetőleg nem igaz, mert akkor nagy baj van. És hogy semmire nincs bocsánat, ez biztos nem igaz, vagy ha mégis, akkor én inkább nem játszom, mert ki szeretné egész nap az altatókat szedni. De most nem is ez a lényeg, hiszen csak egy film. Van története, színészei, mondanivalója, és ez mégsem olyan gyakori jelenség mostanában.
