Sopsits Árpád önéletrajzi ihletésű filmje, a Torzók egy nevelőotthonban játszódik a hatvanas évek elején. Megtalálható benne az intézeti életről szóló játékfilmek összes kelléke: diákcsínyek, beavatási szertartások, az egyetlen fellelhető nőre irányuló vágyakozás, álmodozás, testi fenyítések, félelem. Mindez körítés Áron, egy tizenkét éves forma fiú tragédiájához, akit fojtogatnak az intézet szabályai. Kristálytiszta dráma bújik meg a sablonok és sallangok mögött, melyet azonban ki kell várnia a nézőnek. A film közepére végre háttérbe szorul a jelképes beszéd, és Sopsits többé nem életképeivel, hanem a nyers konfliktussal akar hatni. Nem jó és rossz harcát látjuk, hanem jellemekből és helyzetekből kibomló tragédiát. A gyerekek játékként fognak fel minden szörnyűséget, s mivel naivak, a tiltott gyümölcsöt, a boldogságot is elérhetőnek tartják. Törvényszerű, hogy megvívják a maguk kilátástalan szabadságharcát.
A fiúk legnagyobb ellensége a kegyetlen, szadista és perverz Csapó tanár úr. Alakítója, Mácsai Pál pazar színészi teljesítménnyel emberarcúvá változtatja a szörnyeteg figuráját. Csapó törődik a gyerekekkel, olyan nevelőtanár, akinek az intézet az élete. De gondoskodása sajátos természetű. Fél évben egyszer elviszi valamelyik srácot motorozni, de előtte keményen versenyezteti a jelentkezőket. Karácsonykor úgy ad ajándékot, hogy közben megalázza tanítványait. Elveihez mindig hű, ám ezek az elvek felháborítóak. A szörnyeteg egyetlen felnőtt ellenfele az 56-os múltjáért az intézetbe száműzött Nyitrai tanár úr. Gálffi László tehetségesen életet lehel a tanár alakjába, de lehetőségei behatároltak: Nyitrai a rendező akarata szerint emblematikus hős, a zűrös történelmi korszakban áldozattá váló, erőtlen humanista. A dráma két központi alakja valójában Csapó és az érzékeny, dacos Áron, akit Mészáros Tamás játszik remekül. Csapó és Áron sajátos módon tartoznak össze: akár a szikra és a puskapor. Találkozásuk szerencsétlenséghez vezet, mely kihat az őket körülvevő valamenynyi gyerekre, felnőttre.
A filmnek végig erőteljes atmoszférája van. Ez nagyrészt Szatmári Péter operatőr sejtelmesen alulvilágított, jól komponált képeinek, valamint az After Crying zenéjének köszönhető. A legkevesebbet ehhez az atmoszférához a szándékoltan művészi hatásra törő vizuális jelképek, víziók és álmok teszik hozzá. A kietlen, barátságtalan fényekben úszó téli táj beszédesebb minden művészkedő szimbólumnál. Sopsits filmjének első ötven percében benne van a tökéletesség ígérete, második ötven perce pedig a megvalósult ígéret. Ha végig jelen lenne az utolsó rész felzaklató intenzitása, ha minden fontosabb szereplőnek kidolgozott jelleme volna, ha az életképek gyakrabban túlmutatnának önmagukon... Ahogy Áron ígéretesen induló élete is torzóban marad, úgy lesz torzó ez a film is: a tökéletesség torzója. De ahogy ez torzóknál gyakran lenni szokott, még csonkán is szép.
