Mondják, a határokban éppen az a jó, hogy át lehet járni őket, a szabályokban, hogy megszeghetőek, a törvényekben pedig talán éppen a törvénytelenség a legizgalmasabb (a művészetről beszélünk természetesen). A filmes klisékben is az a jó, ha fel lehet, fel tudjuk őket rúgni, de az igazi mégis az, ha saját formánkra, gondolatainkra szabva adunk új értelmet, új tartalmat nekik.
Nosztalgiafaktor: végtelen
Ótvar nagy filmes klisé a Vissza a múltba!, például. Ki ne játszott volna el a gondolattal, hogy milyen lenne visszakukkantani a múltba, a mai fejünkkel, mai tudásunkkal beleavatkozni a történelem folyásába, kvázi, az akkori jelenbe. Ha megnézhetnénk, hogyan építették a piramisokat, találkozni Jézussal a damaszkuszi úton, megnézni, hogy Buddha tényleg olyan kövér volt-e, vagy akár ötöst adni a kis Hitlernek rajzórán… Izgalmas dolgok ezek, de még izgalmasabbak talán, ha saját múltunkat változtathatnánk meg valahogyan. Megtudhatnánk például, hová tűnhetett a modellvasút mozdonya, amit 10 éves korunk óta hiába keresünk égen, s földön. Megtanulhatnánk például tisztességesen oroszul, amit a valóságban nem tettünk meg a rendelkezésre álló 12 év alatt – milyen jól jönne most egy perfekt orosz nyelvtudás! Nem bénáznánk annyit az első randevúinkon, és egyáltalán az életben, hiszen ma már mindenről tudjuk biztosan, hogyan kellett volna… Nem véletlen, hogy se szeri, se száma az efféle, képzelet-, és múltbéli kiruccanásokat elmesélő filmeknek (stb.), melyek közül néhány méltán vonult be az egyetemes kultúra panteonjába, az őket megillető polcra, míg a többség szintén megérdemelten tűnt el a felejtés feneketlen ködében. Sajnos, ez utóbbi alkotások vannak mindig túlsúlyban, így már sokszor előre sikítunk, amikor azt olvassuk a következő filmről, hogy a főszereplőt a történet elején furcsa trauma éri, minek következtében saját múltjában találja magát, 25 évvel korábban…
[img id=476278 instance=1 align=left img]Vastaps
Aztán megnézzük az adott filmet, és szinte megnyugvással olvassuk, hogy a nem éppen jelentéktelen Locarnói Filmfesztiválon háromezer néző jutalmazta vastapssal azt a filmet, amin az imént mi magunk is, meglepetésre, igen jól szórakoztunk. Pedig Noémie Lvovsky Camille című filmje tényleg nem szól másról, minthogy a címszereplőt a történet elején furcsa trauma ér (jó, konkrétan részeg álomba zuhan egy szilveszteri partin), minek következtében saját múltjában találja magát, 25 évvel korábban... Hogy a címszereplő ezúttal egy középkorú, válás előtt álló, mi tagadás, kissé "szitykós" hölgy, aki 16 évesen (de 41 éves "testben és lélekben") eszmél saját múltjában, abban a gimnáziumban, ahová járt, azok között a diákok, barátnők között, akiket ismert, tehát ez az első hallásra kissé erőltetett, ám banális kis sztori vége-főcíme mégis dörgő vastaps közepette futott ki, az kitűnően mutatja, hogy itt bizony valószínűleg az unalomig ismert klisé felrúgásának esete foroghat fenn.
One-woman-show
Noémie Lvovsky nemcsak rendezte, de írta és címszerepli is a filmet, így a Camille tulajdonképpen egy szerzői film, csak éppen az effélékre oly jellemző önző öntörvényűségének teljes hiányával. Ellenben és viszont, élvezettel merülhetünk el általa a személyesség és őszinteség, valamint az okos nők bölcs szellemességének bűbájában, még akkor is, ha Lvovsky szemérmetlenül lecsalt korából (sz. 1964 dec. 14.) majd’ egy tízest. Annyi baj legyen, még akkor is, ha egy korát meghazudtoló negyvenes nőt viszonylag egyszerűen le lehet leplezni, minden kozmetikai szemfényvesztés ellenére is – főleg, ha szerepe szerint, és amúgy is, szereti a jó bort, pezsgőt, whiskyt és a többi szeszt. A filmen ezek a stiklik azonban főleg vicces közjátékként, szinte ártalmatlan poénként, illetve, más szemszögből nézve, komoly leitmotivként és fontos cselekményszervező dramaturgiai elemként jelennek meg. A borgőzös one-woman-show tehát működik. Értelemszerűen a film elsősorban az idősebb korosztályra fog hatni, hiszen a húszéveseknek nem igazán van még meg az a távlat, ahonnan már vissza lehet révedni valami rég megtörtént eseményre a saját életükből, őket valószínűleg zavarni is fogja Camille bizarr jelenléte 25 évvel korábbi életében, a mostani negyvenesek viszont már pont a célközönség. A film minden kockája (az alapötlet kliséjétől eltekintve) egyedi, eredeti, természetes, megélt és átélt, de legalábbis annak tűnő, hiteles pillanatot mutat. Lvovsky önironikus, okos humora rendszerint rólunk szól, a megidézett kor pedig a mi 16 éves korunkról, a szerelem pedig örök. A lányszobák csicsás tapétáját a falon a nyolcvanas évek popsztárjainak és filmjeinek poszterei fedik el, Kim Wilde és Madonna, Nena 99 Luftballonja és a Flashdance. Flashback-dance.
Kinek ajánljuk?
- Harmincon felülieknek.
- Régi cimboráknak, szerelmeknek és barátnőknek.
- Nosztalgiára hajlamosaknak.
Kinek nem?
- Akik inkább a mának élnek.
- Idült alkoholistáknak.
- 20-on aluliaknak.
7/10
