Földiekkel játszó tünemények

Egészséges sznobizmusunk degeszre tömheti magát: itt van Roman Polanski legújabb filmje, A kilencedik kapu, amit természetesen látni kell, mindenekelőtt Polanskiért, s majd ráérünk utána eltűnődni rajta, te jó ég, vajon mit is akart ezzel híveinek üzenni a Mester. Természetesen a mesternek, mint minden igazi mesternek ebben a műfajban, esze ágában sincsen üzengetni, más kérdés, hogy ezúttal a szokásosnál is kevesebb fogódzót hagy nézőjének, hogy az ne érezze magát a Vége felirat pillanatában tökéletesen tanácstalannak.
Magyarán: az új Polanski-film után nem érdemes kétségbeesni amiatt, ha az ember nem fejti fel a mélyre rejtett értelmet. Alighanem az a kopár tény, hogy A kilencedik kapunak nincs is ilyenje. A kilencedik kapu egyszerűen izgalmas, különös atmoszférájú, érdekfeszítő, szórakoztató film, tele borzongatóan misztikus hangulatú jelenettel, természetfeletti (vagy inkább föld alatti?) erők titokzatos és főként gonosz húzásaival, mindez meggyőző színészi előadásban, jó ritmusban, szép tájakon és régi könyvekkel teli termekben.
Már maga a szokatlan téma is szórakoztató, feltéve, ha az ember nem játssza a felvilágosult okostojást, hanem engedelmesen belemegy a játékba, és kétely nélkül átadja magát a (sikerregényből átemelt) bizarr filmmese sodrásának. Itt ugyanis sátánista, okkultista és más hasonló -ista történetről van szó, olyan több száz éves könyvritkaságok révén, amelyekbe Lucifer saját kezével rajzolt képeket. Johnny Depp könyvritkaságok felhajtója- és nyomozójaként kerül e kivételes kincsek közelébe, néhány gyűjtővel kapcsolatba, és lesz szemtanúja néhány megmagyarázhatatlan, szörnyű halálnak. Nyomozása során maga is egyre inkább rabjává válik a különös szenvedélynek - s ezen a ponton mutatja meg magát a hamisítatlan Polanski. A horrorisztikus véget érő történetben ugyan könyvek után folyik a hajsza, ám távolról sem a kultúra kincsei, kizárólag a Lucifer segedelmével megszerezhető hatalom vágya űzi az összes szereplőt. Kivéve az izgalmas Polanski-hősnőt, Emmanuelle Seignert, aki maga a mindenható Sátán, de az is lehet, hogy csupán a küldötte, ez mindenkinek saját ízlése szerint eldöntendő kérdés.
A kilencedik kapu végül megnyílik - ám amit mögötte mutat Polanski, az olyan káprázat, hogy nyilvánvaló: ez az a megérkezés, aminél hatványozottabban izgalmas a hozzá vezető út.