Dustin Hoffman első nagyjátékfilmjében (Diploma előtt), akárcsak a legutóbbiban, az idő fogalmával kell, hogy kezdjen valamit.
Egykor és most
1967-ben Mrs. Robinson, egy ötven körüli nő és annak lánya ejti rabul a szívét; az ötven körüli nő esetünkben is áll - s az illetőt nem is akárki: Emma Thompson alakítja - az idő múlása azonban most sokkal inkább főhősünk karakterén szűrődik át. (Hoffman egyébként olyannyira ikonikussá volt a Diploma előtt kapcsán, hogy épp a minap figyeltem fel rá, amint a 2006-os Holiday-ben Jack Black-kel és Kate Winslettel egy videotékában válogat, s csak a fejét csóválja, hogy 'mindig ez van', amikor Black fütyörészni kezdi a film betétdalát a Simon and Garfunkeltől.)
Nem az apja lánya
Dustin Hoffman megöregedett. Esküszöm, nem tudtam, hogy már 72 éves, azt gondoltam, jó tízzel lehet fiatalabb. Idősödik, de még mindig nem öreg. A filmet nem különösebben érdekli a kora, sokkal inkább a karaktere sorsa: ő azon amerikai filmek örök lúzere, akit azért szeretünk, mert kicsi, bizonytalan, frusztrált és tele van szeretettel - csak épp ebben a verzióban korábban nem talált rá senki, az élet nem oldotta meg egy jól irányzott szerelemmel a dolgot - s hősünk idősödvén is egyedül marad.
Egyedül érkezik Amerikából Londonba lánya esküvőjére, aki nem a násznéppel s a családdal együtt, hanem egy kongó hotelbe szállásolja el apját. A távolság tehát nem csak fizikai, érezhető, hogy Harvey valamit elszúrt, vagy a szülők valamit elszúrtak annak idején - az örömanya nem túl szimpatikus -, de tény hogy hősünk helyzete a legszomorúbb, amit egy boldog esküvő csak produkálhat egy apa számára. Exneje oldalán a mostohaapa feszít, aki úgy tűnik, valamiért át is vette az apa szerepét, Harvey pedig kénytelen-kelletlen vág jó képet mindehhez (addig a pillanatig, amíg az apa beszéde el nem hangzik a fogadáson, itt ugyanis már nem állja meg, hogy ne ő mondja el a beszédet - ahogy az apához illik: apaként). A vesztes pozíció azonban úgy tűnik, determinált.
És belép a nő
Joel Hopkins rendező-forgatókönyvíró azonban egy romantikus szállal is gazdagítani akarta a történetet - és szereplőjét, hogy ne már hogy csak esetlen vénemberként lássuk. Mellé biggyesztett hát egy egyedülálló, kedves angol lady-t, akit Emma Thompson alakít. Hőseink először egymás és maguk számára szinte észrevétlenül itt-ott - majd határozottan felfigyelve a másikra egy bárban találkoznak. Nyilvánvaló, hogy csak úgy van értelme a baráti alapokról induló viszonynak a főhős sorsának alakulásában, ha az szerelemmé módosul, mégis, felmerülhet bennünk a kérdés, vajon Hoffman és Thompson mennyire kompatibilis páros a vásznon. Számomra még épp hihető volt, de semmi több: csakis a két színész- s főleg Dustin Hoffman - szeretetre méltó mivolta miatt.
Olyan romantikus dráma a Szerelem sokadik látásra, amely bár inkább merne drámább - vagy: drámaibb - dráma lenni, mint romantikusabb - van, ahol számomra teljességgel érthetetlen módon vígjátékként aposztrofálják -, mivel sokkal érdekesebb az apa-lánya szál, minthogy a szerelmi dimenzióhoz képest a történet végére egyszerű mellékvonallá egyszerűsödjön.
Kinek ajánljuk?
- Mindenkinek.
Kinek nem?
- Azoknak, aki nem kedvelik a finom, apró rezdülésekre építő "kis" filmeket.
7/10
