Magány, emlékek, vér. Egy félig telt kád vízbe ennyi mindent nem lehet belesűríteni. A víz kiszorul, s partravetetten vergődik a drámai konfliktus: zárójelbe kerül a film amúgy jól felépített hangulata. Hiába bámulják a főhőst - szirénként a csempék mögül - csábos közönnyel a reklám-modell szemei.
Kidolgozott, de nem következetesen végigvezetett koncepció: a film szellemképes. Egyrészt van ez a hangokból, emberekből, tárgyakból felépített film-világ, olyan, amelyet viszonylag nehéz egyben tartani - Bogdán Árpádnak sikerül - másrészt van az az elfuserált párbeszédekből, mozdulataikat nem találó mellékszereplőkből és összeeszkábált díszletekből álló kavalkád, s a két réteg elcsúszik egymáson. A nézők idegeit már oly régóta borzoló, álszleng kifejezésekből összegyúrt dialógusok sehogysem illenek a film amúgy rideg, valósághű ábrázolásmódjához.
A filmművészet már régóta kétféle alkotás-mintát követ. Egyfelől vannak, akik speciális efektekkel játszadozó színházat szeretnének viszontlátni a vásznon, másrészt vannak, akik dinamikusan változó képsorokért ülnek a filmszínházakba. Természetesen utóbbiak vannak a kevesebben, hiszen ősidők óta szeretjük, ha történeteket mesélnek nekünk - Bogdán Árpád ezt nagyon jól tudja, a forgatókönyvbe még egy bonusz mesét is beleillesztett, afféle belső magyarázatként, a mesébe - ám a sajnálatosan borzalmasra sikeredett párbeszédek oly mértékben gyengítik a filmet, hogy legszívesebben hangosan felüvöltenénk (nevetnék), hogy inkább ne, hagyjuk inkább a történetet. Vagy ne, bárhogy, ne így!
A Nagy kékség képsorai is eszünkbe juthatnának, a Jean-Marc Barr és az Orsós Lajos által játszott karakterek között olykor feltűnő a hasonlóság, éppen ezért olyannyira fájó az ellenpont hiánya. A vagány barát alakja ugyanis elég primitíven van kidolgozva. Talán ezért is érezzük a konfliktus hiányát. Bogdán Árpád kizárólag a ködös gyermekkori emlékek és a sivár jelen kettősségére épít. Azonban az emlékek végig túl távoliak maradnak, a jelen viszont nem kellőképp sivár. Bármennyire is szépek az operatőr képei, sokszor öncélúak, így nem támasztják alá a történetet, a főhős jelleme is csonka marad.
Bogdán Árpád, elsőfilmes rendező, láthatóan igencsak tehetséges, ám végig egy rendkívül tehetséges marionett figurát mozgat. Jobban tette volna, ha elvágja a zsinegeket, s nem csupán szemléltetőeszközként használja egy olyan forgatókönyvhöz, amelyen még egy kicsit formálni kellett volna.
