Úgy tűnik, a formalista mozik korát éljük: a látvány fontosabb a történetnél, a tökéletesre szabott külső fontosabb a belső, történeti eredetiségnél is – ennek a divathullámnak pedig Joe Wright is behódolt.
A Hanna – Gyilkos természet nem feltétlenül nyerte el a nemzetközi (főleg angolszász) kritika tetszését: formailag kultikus atmoszférájúra csiszoltságát senki nem kérdőjelezte meg, ám a cselekmény hiányosságait, sutaságát annál inkább. Valóban nem túl acélos a sztori: adott egy tinilány, Hanna (Saoirse Ronan) és az apja (Eric Bana), akik ki tudja, mióta Finnországban a fagyban élnek nomád módon, de ez egyben harci és akció kiképzés is, mert majd visszatérnek megbosszulni Hanna anyjának erőszakos halálát, amiért egy bizonyos CIA-ügynök (Cate Blanchett) felelős.
Hanna afféle "vad gyermek" (ez azért egy nagyon finom Truffaut-tisztelgés, csak itt nem az önmagunkkal, illetve saját civilizáltságunkkal való szembenézés a tét), az életet könyvekből tanulta meg, az igazi világ nagy kihívásokat tartogat számára, melyben az utat végül a legmegfejthetetlenebbnek tűnő dolog, a zene fogja megmutatni. Egyszóval kapunk egy igaz bizarr coming of age mozit, de ez csak a képlet egyik része, mivel azért csak az akció fogja végül a művet determinálni.
A bosszú mint filmes sztori elég gyakori, Joe Wright nem is nagyon fárasztotta magát azzal, hogy dramaturgiai szempontból mutasson újat (sőt, a legordenárébb kliséket választotta), inkább az elbeszélés vizuális oldalát igyekezett erősíteni. Tegyük hozzá: sikerrel. A Hanna – Gyilkos természetet jó nézni. Jók a színészek, jól vannak fényképezve, az akciók látványosak és végig fenntartják azt az illúziót, hogy most tényleg valami különlegeset látunk.
Ha úgy tetszik, akkor ezt a kisebb csodát a rendező kvalitásainak is betudhatjuk, elvégre Wright korábban csak két kosztümös darabot dirigált (a Büszkeség és balítéletet, valamit a Vágy és vezeklést). Ott alapkövetelmény, hogy a látvány rendben legyen, de egy akció-darabban már csak megemeljük erre a szemöldökünket. Nem mellékesen: legtöbbünknek a Vágy és vezeklés vizuál-technikai bravúrjai miatt maradt meg emlékezetünkben és az azzal totális kontrasztban lévő lezárás: a szuper egyszerű „beszélő fej” szcéna, melyben Vanessa Redgrave mutatja be, hogy mi is a színjátszás.
Ez a kettősség a Hannában is benne van, a stilizált, zárt, ki- és elkerülhetetlen erőszak keveredik a coming of age stílus játékosságával és a road movie műfajának szabadságával. Ha ezt sikerül felfedeznünk és értékelnünk, akkor hamar elfelejtjük, hogy a cselekmény olyan lyukacsos és széteső, mint egy rossz, agyonhasznált szita.
Noha a Hanna első pillantásra (leírásra) tucatdarabnak tűnik, valójában inkább a (tipikus) fesztiválművek közé sorolnánk, hiszen Wright sikerrel emeli el a realitástól és a műfajiság íratlan szabályaitól, ezáltal tényleg egyedi művet teremtve. A címszereplő Saoirse Ronan pazar alakítást nyújt – elhisszük neki, ahogy a figurát meseszerűen természetfelettiként ábrázolja, ezzel Wrigth-tal együtt egy olyan művet létrehozva, melybe nem ildomos belekötni még egy kritikusnak sem.
