Slimane, az algériai származású hajómunkás elveszti állását, azonban ezzel nem adja fel, a végkielégítéséből egy kuszkuszéttermet szándékszik nyitni. Abdel Kechiche fesztiváldíjas filmje úgy mutatja be Slimane bürokráciával folytatott harcát az étteremért, hogy egyúttal tipizálva ábrázolja a franciaországi arab bevándorlók torokszorító sorsát is...
Az "igazi mozi"
A fikciós filmeknek alapvetően két fajtája létezik: az egyik a valóság valamiféle idealizált, vagy éppen manipulált megragadására törekszik, mint a zsánerfilmek nagy része (lásd.: Hollywood - álomgyár), a másik pedig ezzel ellentétben, éppen a leghitelesebb, legvalódibb ábrázolási módokat keresi mondandójának, történetének elmondására. Az "igazi mozi" vagy közhasznú kifejezéssel, a cinema vérité ez utóbbi típus filmjeinek túlnyomó részét fedi le. A kifejezés, majd' egyidős a filmmel, Dziga Vertov Kino Pravdájából ered, az 1920-as évekből. Azóta e stílus folyamatosan jelen van, fejlődik, mind dramaturgiailag, mind technikailag. Jellemzői, a kamera kézi használata, a sok közeli kép, a sokszor improvizált jelenetek valós idejű felvétele sok filmes alműfajra gyakorolt óriási hatást a free cinemától, a Budapesti Iskolától a horroron és thrilleren át a dán Dogmáig. A cinema vérité nem keverendő a dokumentumfilmmel, a legkönnyebb talán úgy megfogni a különbséget, hogy ez reprodukálni próbálja a valóságot, annak egy mozzanatának dramatizált újrateremtésével tipizálni jellemző folyamatokat, míg a dokumentumfilm magával a valóság megörökítésével foglalkozik. A cinema vérité jellegzetes alkotói közé Dziga Vertovon túl, sokak mellett, például Jean Rouch, John Cassavetes, Nick Bloomfield, a korai Tarr Béla vagy Alfonso Cuarón tartozik, amely csapatot erősíti most már Abdel Kechiche is, A kuszkusz titka alkotója.
A kuszkusz titka
Ejtsünk néhány szót magáról a kuszkuszról, hiszen talán nem hat meglepetés erejével, hogy A kuszkusz titka messze nem egy gasztronómiai oktatófilm, azonban megértéséhez lényeges az étel érintőleges ismerete. Tehát, a kuszkusz az észak-afrikai arabok, berberek és más népek emblematikus eledele. A kuszkusz berber eredetű szó, olyasmit jelentett, hogy "jól megsodort". Sok helyen még ma is kézzel sodorják-pödörik gömböcökké, enyhén benedvesített és belisztezett kemény búzadarából. A speciális kuszkuszfőző-edény két, néha három részből áll: a legalsó legnagyobban párolják a később feltétként rákerülő rengetegféle zöldséget, fűszeres, olajos vízben, néha egy szitás aljú edényben erre rákerülő jó adag előre bepácolt birka-, csirke vagy kecskehússal, vagy hallal, majd az egészre kerül maga a kuszkusz, szintén szitás aljú edényben. Így párolódik meg a búzadara a zöldség és a húsok illatosan fortyogó gőzében. Elkészítése időigényes és macerás folyamat, viszont a finom kuszkusz emlékezetes élmény. Az észak-afrikai népeknél a kuszkusz olyannyira a kulturális, sőt nemzeti identitásuk jelképe, mint nálunk a pörkölt vagy a gulyás. A kuszkuszfőzés és -fogyasztás tipikusan családi esemény Észak-Afrikában, az pedig jó sok ember összejövetelét jelenti arrafelé. A jó kuszkusz titka pedig nagyjából ugyanaz, mint a jó gulyásé...
Abdel Kechiche titka
A Cézar-díjakkal és fesztiválelismerésekkel elhalmozott film alkotójának az a titka, hogy nincs titka. Nagyjából ugyanazt, ugyanúgy csinálja, mint a fentebb jelzett stílus követői korábban, ami az érdeklődést és az elismerést kiváltja, az a mondandója, valamint az, ahogy az elképesztően alakító amatőr (vagy hivatásos?) színészei azt eljátsszák. Utaltam már rá korábban, hogy a film csak felületes olvasatban szól a a kuszkuszról. Nem is elsődlegesen Slimane tragikus sorsa, ahogyan 35 év után elküldik állásából, ismerjük, ilyen megtörténik szerte a világon. Az már nem egyedi, ahogyan 61 éves fejjel, algériai származású franciaként belekezd új, meglehetősen reménytelennek tűnő vállalkozásába, ahogyan az ócskavas hajóroncsból fiai segítségével szolid éttermet varázsol, ahogy, bár aggályosan nem érzékeltetik vele, de mégiscsak "másodrendű" franciaként végigküzdi magát a legkülönfélébb engedélyekért folyamodva a bürokrácia végeláthatatlan, kafkai labirintusában. Példaértékű ez a küzdelem, ami mélységes együttérzést kelt a nézőben, ezért is olyan mellbevágó több mint félórás zárójelenet után a film tulajdonképpen lezáratlanul hagyott vége. Sokan félreértik ezt, és számon kérik a befejező feloldozást. Holott számomra egyértelmű, hogy bármilyen lezárása a történetnek azt művivé, hazuggá és hiteltelenné tenné. Slimane tragikus futása, párhuzamosan a kuszkuszra való várakozással, a szinte végkimerülésig táncolt hastánccal és zenével, ahogyan az egész ceremónia meghiúsulni látszik, ahogyan a családtagok viselkednek eközben, az éppen így modellálja az észak-afrikaiak francia diaszpórájának tipikus sorsát: a rengeteg küzdelmet, az abban való inas kitartást, az összetartást, a szolidaritást és sajnos a kilátástalanságot, a reménytelenséget.
A 151 perces film komoly kitartást kíván a nézőtől, ráadásul feloldozást sem ad, sőt, inkább a tehetetlen düh frusztráló nyomását erősíti, e sorok írójára azonban hosszú évek óta nem hatott film ilyen felkavaró erővel.
Kinek ajánljuk?
- Annak, aki végignézte Tarr Béla Sátántangóját.
- Észak-Afrika ismerőinek, kedvelőinek.
- Azoknak, akik tudják mi a különbség a kuszkusz és tajin között.
Kinek nem?
- Azoknak, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy egy filmnek legyen mindig megnyugtatóan lezárt befejezése.
- Azoknak, akik nem kíváncsiak más emberekre, emberi sorsokra.
- Azoknak, akiknek egy film sem ér meg 151 percnyi üldögélést.
10/10
