Igazából teljesen érthető, hogyan jutott el eddig a filmig Angelina Jolie. Az UNESCO által felajánlott nagyköveti szerep, a szenvedőkért folytatott kampány érzelmi felhajtóereje lehetett az egyik ösztönző, a másik talán a csalódás, hogy hiába volt az Elcserélt életek-beli kiemelkedő teljesítmény,mégiscsak vissza kellett térnie a szupernő egyre kétesebb szerepköréhez (Salt ügynök, Az utazó).
Jolie jó szándékához tényleg nem férhet semmi kétség. Világosan és érthetően el szeretné mondani az amerikai közönség fogékonyabb részének (hiszen elsősorban nekik szól a film), miféle borzalom is történt a világ eme szegletében a jugoszláv válság idején. Talán egy ottani sztárnak ez sikerülhet. S mi segítené jobban a megértést, mint egy Rómeó-Júlia történetbe ágyazott háborús melodráma? Plusz a bombasztikus cím, a szájbarágott és felesleges szimbólum (ilyen alapon a világ bármelyik háborús övezete a vér és méz földje lehetne).
Csakhogy a jó szándék több sebből vérzik. A film sajnos nagyon hamar nyilvánvalóvá teszi, hogy a forgatókönyvíró-rendező Angeline Jolie-nak nincs elég művészi eszköze ahhoz, hogy a második világháború utáni legnagyobb konfliktust, ezt a sokszínű drámát valóban átélhetővé tegye. Ezért fogalmaz sokszor sarkítottan, ezért marad felületesen érzelgős, s ezért, hogy az ábrázolt embertelenségek jobbára illusztrációk maradnak egy képzeletbeli kivetítőn. Ennél is nagyobb baj a mű hossza és tempója. A 127 perc irgalmatlanul soknak tűnik, a nehézkes történetmesélés miatt is, ám legfőképpen azért, mert hiába adja többször is tudtunkra, hogy a történelmi idő telik-múlik közben (hónapok repülnek el), ez a szereplőkön alig hagy nyomot.
A bosnyák Ajla és a szerb Danijel kapcsolata alig változik (bár a rendező mindent megtesz, hogy ezt egyre összetettebbnek lássuk), inkább csak a helyszín lesz más, illetve a jelenetek hosszabbak. A szerelem Alja első és második rabságában ugyanolyan kényszerszagú és kilátástalan, csak másodjára már festegethet is, és némi fondorlattal a végkifejletig taszigálhatja a kellőképpen túlbeszélt cselekményt.
A nézőt folyton az az érzés kerülgeti, hogy igazából már mindent megtudott az első fél órában (nők tömeges megerőszakolása, etnikai tisztogatás, ami, ugye-ugye, előbb vagy utóbb a szerelmet is kikezdi), a többi csak a határtalan művészi ambíció terméke, semmi több. Hiszen A vér és méz földjén nem képes hozzáadni semmit a korábbi nézőpontokhoz, miközben egy messziről jött idegen elvileg semleges szempontjai számos kiaknázatlan összefüggést is felszínre hozhatnának.
De nem: a közhely közhely marad, ha nem párosul hozzá mondjuk zseniális humor vagy éleslátás, mint Kusturicánál vagy Tanovicsnál. Így lehet, hogy miközben nagyon is hihető lenne a történet (Jolie valószínűleg túlélők visszaemlékezéseiből dolgozott), mindvégig fénytelen marad, sőt néha a paródiába is átcsap. (A terület nyolcvan százaléka már a miénk, dicsekszik el a Szarajevót ostromló Danijel a fogva tartott Aljának. Bizonytalan érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, válaszolja amaz. És igen, a nézőtér kuncogni kezd.)
A szereplők birkóznak az angol nyelvvel (érthetetlen, hogy miért nem az eredeti nyelvű verziót hozták be a forgalmazók, az segített volna a hitelesség megteremtésében), és az európai szemnek túlontúl áttetsző helyzetekkel. Talán emiatt nem képesek igazi életet lehelni a filmbe a kipróbált színészek sem. Példabeszéd marad tehát Jolie első filmje, kopjafa és mementó, pántlika a koszorún, amely nem kéri, nem is kérheti, hogy gondolkodjunk is a történéseken. Töprengjünk felelősségen, a történelem zsákutcás cinizmusán. Elég a fotogén főhajtás, és a könnycsepp a kisminkelt szem sarkában.
