Ha én volnék Ónodi Eszter, halálra bosszantanám magam azon, hogy jön egy színésznő, aki többé-kevésbé úgy néz ki, mint én, csak annyi előnnyel született az életben, hogy francia, hogy a neve Louise Bourgoin, de ennek köszönhetően pillanatok alatt sztár lesz.
Válogat a kendermagban és a filmajánlatokban, a legjobb kollégákkal dolgozhat, a fél (kisebbik fél) világ figyeli, mire készül, és egyáltalán, éli ezt a vidám bohéméletet, amikor az ember sikeres, szép és gazdag. Ha én volnék, tudom is én, Dragomán György, és elmennék A szerelem három évig tart című fi lmre, belesápadnék, hogy egy fiatal, sikeres író honoráriumként 300 000 eurót kap, és egy kis zugkiadó azt ajánlja neki, hogy menjen el másfél évre Új-Zélandra, és ne legyen más gondja, mint az új könyve. Szerencse, hogy újságírók nem szerepelnek a filmben, így fájdalmas szisszenések nélkül tudtam nézni a mozit. Hanyatt dőlős, barátságos film. Nem állítom, hogy a bonyodalom kedvéért nem kell néhány valószínűtlen fordulatot is bevetni, de talán pont ez az üdítő az egészben: ezek a boldog franciák már azt is nehezen tudják elképzelni, hogy az emberekben tomboló általános jókedv valami módon elromolhat.
Egyébként francia nyelvleckeként is jól hasznosítható a film, igaz, hogy Varró András kicsit szabadon kezeli a nyelvet, és lehet, hogy valaki azt hiszi majd, hogy a mon Dieu tényleg azt jelenti, hogy "beszarás", de a fordítói lazaság mindig indokolt, durvább nyelvet beszélünk, mint ők. Azért érdekes, mert hiába emlegetjük többet a nemi szerveket és a szexuális életet, a franciák sokkal derűseben, elfogulatlanabbul és tisztábban tudnak ebben a témában gondolatokat közölni.
Nem kell feltétlenül nagy gondolatokat odaképzelni, A szerelem három évig tart, amint azt a címe is mutatja, igazán nem akar eredeti lenni, és nem is az. Különösebb erőfeszítés nélkül fel lehet ismerni a mintákat, amelyek, talán némileg meglepő módon amerikaiak, Woody Allen és Billy Crystal. Tőlük származik ez a főhős a kamerához fordul szerelmi kérdésekben fordulat, ami, ha nem viszik túlzásba, igazán szórakoztató, és meg lehet teremteni a boldog kis közösséget a nézővel: ennek is az a baja, mint nekem. Vagy nem az a baja, és ezért tőlem kér segítséget, az még kellemesebb. Van a filmben régi film is, Bogart helyett természetesen Gérard Philipe a hős, úgyhogy aki a nagy folyamatokat nézi, az esetleg elborulhat: idáig jutottunk, a francia vígjáték az amerikait utánozza. A különbség már csak a pucér cici, az amerikaiak ilyesmit egyelőre nem engedhetnek meg maguknak. Akit viszont csak a kis folyamatok érdekelnek, annak kár kihagyni: a film 100 percig tart, de gond nélkül elnéztem volna 200-ig.
