Mint arról a maga idejében (két hete: A gall kukás) beszámoltunk, nagyszámú francia film kereste fel hazánkat. Ám az egyszeri, alkalmi bemutatók után sok itt is maradt a hétköznapi forgalmazásban, sőt újabbak is várhatók. Egy szó, mint száz: invázió van vagy infláció, mindenesetre a mozizóknak inkább ok az örömre, hiszen az utóbbi esztendőkben némileg leszoktunk a francia áru tömeges fogyasztásáról. Úgy látszik, a Jack Lang nevéhez tapadó legendárium materiális tartalma (pénz a nemzeti filmgyártásra, például nagyon sok pénz) mára ellett olyan bőséget, mely a kelet-európai tömegigények kiszolgálására is fölhasználható.
Mit kér a nép? Azt tudja mindenki, noha nem éppen egyszerű dolog, hanem inkább ellentmondásos. Valami olyat, ami gyorsan emészthető, de kifordul tőle a gyomor. S ezt távolról sem azért mondom, mert éppen a gall moziattak idejére esik a McDonald's tömőprogramja, a Francia Hetek, ám az összefüggések azért korántsem légből kapottak. Francia, ugye. De hagyjuk a franciát, ez akár az azonos hangalak miatt is lehetne kézenfekvő, az is. De mi az, hogy Hetek? Hát, az biztos, hogy véletlen nem lehet. Nem túl eredeti megállapítás, inkább ordas faktum, hogy

a Bíbor folyók

című Mathieu Kassovitz-film rögtön a Hetedik című amerikai filmet juttatja a legártatlanabb néző eszébe is. Ennyit a számokról. A lét elviselhetetlen, ám megfelelő keretek között mégis roppant szórakoztató hülyeségéről meg annyit, hogy ezt a Bíbor folyókat eladták az egész világnak, kasszakasza úgy, ahogy van. Még az amerikaiak is megvették. Persze nem azért, hogy bemutassák, hanem azért, hogy megcsinálják belőle, konkrétan a Grand Canyonban a maguk remake-jét. A pupákok! Nyilván elfelejtették, hogy nekik már van egy ilyen, ha csak saját is az.

Hogy mi a kié, az amúgy is elég látványos problematikum az amerikai-francia viszonylatban, pláne a moziból nézvést. Ha azt mondjuk, hogy Kassovitz hazai pályán akarja lenyomni a Bíbor folyókkal Hollywoodot, az igaz is, meg nem is, jelesül nézőpont kédése. Egyfelől a moziban mi ne lenne francia a Lumiére testvérek fényében (lásd: Kiültek Fényesék, Fejezetek a mozi őskorából, szerk.: Nagydorogi Géza, Croisson kiadó, 2001). Másfelől a tömegfilm ugye mindenki által tipikusan hollywoodi árunak tekintett cucc. A kérdést maga Mathieu dönti el. Filmjében hiába a helyszín (a havas Alpok), a szereplők (Jean Reno lehetne nyugodtan amerikai; vagy osztrák, mint Schwarzenegger, akkor cipőt árulna, s nem életformát), mégis csak egy valami igazán francia benne. A névelő: Lö hetedik, de ez nem baj. Ilyenformán a végeredmény kiegyenlítettnek mondható.

M. Kassovitz simán csinált egy olyan filmet, mint amilyet Hollywood kitüntetett pillanataiban képes. Na és? A franciáknak ez lehet, hogy megéri, magyaroknak nem ajánlanám. Képzeljék el, mennyivel többe került megcsinálni mondjuk a Gladiátort, mint megvásárolni.

Most akkor érdemes megnézni a Bíbor folyókat, vagy sem? Szerintem érdemes, ugyan mit csinálna bárki is az alatt az idő alatt. Túlagyalt történet, egydimenziós figurák, látványos képek, sok zene, decens borzongás, félidőnél elfogyó félelem, be szokott jönni az ilyesmi.

Hogy a francia felhabzásból most elém sodródó másik mozi is bejön-e mindenkinek, arra is lenne egy fogadásom. Igen.

A Farkasok szövetsége

persze a közvetlen befogadói természetű összehasonlítgatáson túl számos szállal lenne köthető az előző opushoz, de ha már franciák, mi maradjunk a konyhában. Ha az előbbi hamburger franciás szósszal, akkor ez homár vörösboros kólával, de szerencsére a bort külön adják, aztán szóljon az, akinek kóla kell. Hiszen van-e annál franciább dolog, mint a kosztümös film? Talán csak tíz deka parizer. Hogy az utóbbi idők legjobb francia kosztümös kalandfilmje (A vas álarcos) amerikai volt, az a cikk e pontján már senki számára sem lehet paradoxon. És az sem jelenthet nagy csodát, hogy a Farkasok szövetsége egy kardozós thriller, a Mátrix-Tigris és sárkány-tengely meghosszabbításáról, három kiskanál Greenawayjel dúsítva.

A hajlott korú mesélő, mielőtt Guillotine doktortól átvenné a zárójelentést, visszagondol a régi szép időkre. Mikor még fiatal volt, és az erdőn rém garázdálkodott. Fiatalság, bolondság. Az erdei szörnyeteg örök érvényű meséje oly pazar kiállításban kerül most elénk, hogy a fülünk is kettéáll tőle. Pompás a mozi, ha éppen enged odafigyelni az ilyesmire. Különben meg mit csináljunk az erdei szörnnyel, mert az pórnőket zabál két pofára. A kapitány női ruhába öltözteti katonáit, de a rém se hülye. Ezért hívnak valakit az udvarból. Fronsac, a király természettudósa úgy nyit, hogy Amerikából jöttem. Naná, próbálna a Lumumba utcából hozni magával egy indiánt. Az utolsó mohikán megvan? Abban ortályoskodtak franciák, szépen kipicsázták őket, ezért nevezett Fronsac hazatért, de még elhozta magával az utolsó irokézt (meg az ezüst étkészletet). Ez az indián úgy karatézik azzal az irókezivel, mint tigris a sárkánnyal.

Mármost, ha ennyi baromságból nem nyilvánvaló, kimondom: a Farkasok szövetsége bizony nagyon is finom kis mozi, remek darab. Leginkább arról szól ugyanis, hogy figyelj, komám, én egy film vagyok. Barna, gyors, nagyon hangos, a karónyelést csak mint az öldöklés egy kézenfekvő módozatát megjelenítő dolgozat. Ha akarom, lelassítom, ha akarom, kimerevítem a képet, megcsinálok mindent, mit eddig bárki, beválik biztosan. Csupa hátsó szándék, csupa átgondolt félrevezetési kísérlet. Nagyon várt váratlan és nagyon várt (elvárható) fordulatok. Éppen megfelelő halálozási arány, elfogadható erdei állat.

Két óra korszer.