Alighogy elkönyveltük a zeneipar jelentős lúzerei között Llewyn Davist, a Coenek összeférhetetlen dalnokát, máris itt a következő adag öntörvényű zseni, egy kiejthetetlen nevű zenekar összeférhetetlen természetű zenészeinek képében.
Hozzájuk csatlakozik a megőrült billentyűs helyére felvett ifjú rajongó: ő Domhnall Gleeson, a málészájú jófejek friss reklámarca. Ami a fejeket illeti, a jól értesültek biztos tudják, hogy a tökfejszerű álcájától soha meg nem váló frontembert Michael Fassbender alakítja, és ez, dacára a nyilvánvaló mentális problémáknak, azonmód a menőség legmagasabb szintjére emeli az életvitelszerű műfejviselést.
Fassbender a majdnem sosem látszó szupersztár - ezzel csak az a baj, mint a 2014-ben még mindig fekete-fehérben forgató függetlenekkel: klassz, klassz, de van benne valami hivalkodó truvájszerűség. Pedig a sztoriban bőven lenne abszurd dráma, hiszen nemcsak a műfej jelzi, hogy itt bajok lesznek, hanem az is, hogy a tökéletességre törő zenészek elvonulnak a természetbe, ahol megalakítják a saját maguk zártosztályát. Ahol ráadásul ápolók sincsenek, csak a lelkes málészáj, de lassan ő is elhiszi magáról, hogy nagy dolgok részese. Egy-egy jól sikerült poén mindegyik egónak megadatik, s bár így is kellemesen szatirikus a hangulat, de azért kár, hogy már megint a filmtörténet legnagyobb hazugsága, a kedves lúzer kerül előtérbe. Igazi lúzerekért forduljunk bizalommal a Broadway Danny Rose-hoz: hol van egy műfejű rocker a vak xilofonistához, a féllábú szteptáncoshoz vagy a rabbinak öltözött görkorizó pingvinhez képest?!
