zene: Patrick Doyle
vezényel: David Snell
kiadás éve: 1994
kiadó: Epic
játékidő: 69:37
Kenneth Branagh színész-rendező pályafutása kezdetétől Shakespeare-imádatáról volt híres, első négy filmjéből kettőt a híres drámaíró egy-egy művének szentelt, ám 1994-ben eltávolodott tőle. Megmaradt ugyanakkor az irodalmi adaptációk tájékán hiszen a romantika korának egyik népszerű művét, Mary Shelley "Frankenstein"-jét vitte vászonra. A regényfeldolgozás címszerepét e produkciójában is magára osztotta, a teremtményét pedig Robert De Niróra, de mellettük számos nagynevű színész (Tom Hulce, Ian Holm, Aidan Quinn) is része volt a szereplőgárdának, akik közül Helena Bonham Cartert azért érdemes külön is kiemelni, mivel miatta vált el Branagh hatévnyi házasság után Emma Thompsontól - igaz, Carter sem bizonyult futó kalandnak, mivel egészen 1999-ig volt a felesége.
Az olcsó ijesztgetős Frankenstein-filmek világa helyett a rendező a pár évvel korábbi Francis Ford Coppola-féle Drakula-feldolgozás útján indult el, és inkább a drámát, a különleges látványvilágot helyezte előtérbe. Frankenstein szörnye mindig is kedvelt alakja volt Hollywoodnak, a rémfilmek aranykorában, a harmincas és a negyvenes években a Universal stúdió ontotta magából a különböző feldolgozásokat, majd később is rendre elővették a művet. Ám ezen adaptációknak túl sok köze nem volt Shelley regényéhez, Branagh ellenben megpróbálta a lehető leghűebben követni Shelley "Frankenstein, avagy a modern Prométheusz" című regényét. A film vegyes kritikai fogadtatásban részesült, a negatív észrevételeket főként a pontos adaptációnak köszönhette, így ugyanis kissé álmosító és olykor már-már könyvszagú lett a produkció. A vizuális megjelenést tekintve viszont nehéz lenne bármibe is belekötni, hiszen mind a díszletek, mind a jelmezek jól idézik meg a korszakot, a teremtmény külalakja pedig példaértékűen egyszerre visszafogott és mégis rémisztő.
Branagh állandó zeneszerzője a skót származású Patrick Doyle. Napjainkig töretlen kollaborációjuk több mint két évtizedre tekint már vissza, így mára az egyik legismertebb direktor-zeneszerző párosnak számítanak. Kettejük együttműködése azonban nem a mozi világából eredeztethető, hanem a színházéból. Branagh a nyolcvanas évek végén alapított, híres és kedvelt The Renaissance Theatre Company egyik szülőatya volt, és e színház társulatának lett tagja Doyle, először színészként, majd később már zeneszerzőként. Branagh rendezéseivel párhuzamosan lett ő is ismert és elismert, főként az "V. Henrik" és a "Sok hűhó semmiért" aláfestésével. 1994-re Doyle már kezdett befutni Hollywoodban is, a horror műfajban pedig a "Hasznos holmik" című Stephen King-adaptáció révén merült el, és igen jó muzsikát szállított oda, majd az egy évre rá elkészült "Frankenstein"-ben pedig tökélyre fejlesztette mindazt, amit horror esetében egy komponista szimfonikus muzsikával elérhet. Igazi maradandó aláfestést alkotott, mivel klasszikus zenei stílusa tökéletesen passzol ehhez a sötéten elegáns gótikus rémtörténethez. A korábbi Branagh-műveknél nem volt lehetősége, hogy lendületes, dinamikus zenét komponáljon, a "Frankenstein" viszont erre alkalmat adott, és ezzel élt is.
Főtémája magával ragadó, de melléktémái is kidolgozottak és emlékezetesek. Ezt a muzsikát nem a romantikus dallamokkal operáló Patrick Doyle miatt jegyezzük meg, itt a nyers erőé a főszerep, bár kétségkívül a lágyabb témák is igen jól sikerültek. Ráadásul a szerző a brutalitás terén el tudta érni azt, amit csak nagyon kevesek, vagyis hogy score-ja monumentális lett, de mégis elegáns maradt, keménnyé, ugyanakkor dallamossá is vált. A "Frankenstein" lehetőséget adott arra is, hogy kihozza a zeneszerzőből az ütőhangszerek terén benne rejlő egyedi hangzásvilágot, ami később igen nagy jellegzetességévé nőtte ki magát. Erre rögtön a sötét főtémát bemutató "To Think of a Story"-ban hallunk is példát, ahol a dobok, a vonósok és a fúvósok, főleg a rézfúvósok erőtől duzzadó, már-már brutális megszólalása alkot egy csodásan vad hangzást. A zenekar a mozgalmas részek esetében végig elképesztő intenzitással játszik, és a vezérmotívum felcsendülése esetén ezt rendre hallhatjuk is. Olyan tételek hozhatók fel erre példaként, mint a "Death of Justine / Sea of Ice" vagy a "The Escape". A score-ban a sztorival párhuzamosan fokozódik a düh, azonban a Doyle által megalkotott zenei indulat operaszerűen kifinomult. Ennek a főtémán kívüli legszebb példája a túlzás nélkül zseniális "The Creation" című tétel, mely Doyle életművének egyik legkiválóbb szerzeménye. A dinamikusabb, hangosabb részek közül érdemes még megemlíteni a rövidke "Victor Begins"-t, a "Friendless"-t, illetve az album egyik legjobbját, a sok témát összefogó "Elizabeth"-t, továbbá a stáblista alatt elhangzó, nagy összefoglaló "He Was My Father"-t.
A történet a horror mellett romantikus szálat is tartalmaz, ehhez pedig gyengéd tételek is születtek. A szerelmi téma sokszor legyőzi a sötét, vad ritmusú részeket, és önállóan is gyakori alkotóeleme a score-nak ("I Won't If You Won't", "Even If You Die", "Please Wait"). A Bernard Herrmann stílusára emlékeztető hangulatú vonós szólamokkal operáló, gyengéd motívum talán legszebb felbukkanása a történet legromantikusabb pontján, az esküvői jelenet alatt hangzik el, melyet az albumon a "The Wedding Night"-ban hallhatunk. Szintén ebbe a körbe sorolható tétel még a vidám, játékos, elképesztően hangulatos "The Honeymoon", melynek egyetlen hátránya, hogy a film nem adott lehetőséget arra, hogy a szerző bővebben kifejtse.
A score-nak két negatívumot lehet felróni: az egyik, hogy a zseniális főtémát csak ritkán halljuk, míg a másik a gótikus horrorhoz egyébként passzoló kórus sajnálatos hiánya. A vezérmotívumban rejlő, de ki nem használt lehetőséget talán a zeneszerző is érezte, hiszen 2008-ban egy, a "Frankenstein"-hez hasonló szörnyes rajzfilmhez, az "Igor"-hoz egy variáció formában felhasználta. Doyle a vadság és az ezt feloldó romantika közti zenei hidat azóta nem ismételte meg egyetlen más muzsikájában sem, igaz, erre más sem volt képes, így a "Frankenstein" score-ja továbbra is unikális csemege a maga nemében.
