Frász 666

Az Ómen 666 című film végén kiírják, hogy a történetben szereplő személyek kitaláltak, és minden egyezés a valósággal csupán a véletlen műve.

Mi tagadás, nagy megkönnyebbülés, tekintve, hogy a sátán gyermekét alakító kölök annyira emlékeztet egy ismerősöm leszármazottjára, de ezek szerint semmi vész, nem kell vele zuhogó esőben a híd alatt találkoznom, és obskúrus verseket szavalnom a fülébe.

Régimódi ijesztgetés az Ómen, de joga van hozzá, hogy avítt legyen, hiszen a harminc évvel ezelőtti, Gregory Peck-es hideglelés felújított változata, és sokat változott a világ azóta: egy levágott fej ma már meg se kottyan, a gázolás igazán nem ügy, egy robbanás két óra alatt szinte hiányérzetet hagy maga után. Attól persze most is öszszerezzen az ember, amikor váratlanul szörnypofák tűnnek föl a tükörben, főleg, ha a zenei aláfestés is ilyenkor szabadul el, de hát ez a legegyszerűbb horror, bezárni valakit a sötét terembe, és rákiabálni, hogy hu.

Van valami kedves naivitás az Ómenben, az eget kémlelő főpapokban, akik az Írás beteljesülését látják, és mégis harcolnának ellene, megmentenék a földet, ahelyett, hogy a kezüket dörzsölnék: mi megmondtuk előre. Mulatságos, hogy azon kell elszörnyednünk, az Egyesült Államok elnökének a kezét a gonosz fogja, miközben a világ jelentős részén úgy gondolják, hogy az elnök maga a sátán, és ehhez egyáltalán nincs szüksége rossz tanácsadókra. Hiába az elegánsan tiszta képiség, az erős pirosak, a finoman szemcsés képek, hiába a mobiltelefon és a digitális fényképezőgép, azért ez egy régimódi film, amelyhez régimódi problémák illenek. Az elnök keresztfia afelett tépelődik, hogy vajon megérdemelte-e a londoni akkreditációt, és hogy nem túlságosan nagy-e a követségi rezidencia. Ez a probléma még harminc évvel ezelőttről maradt a filmben.

Még régebbi a gonosz nevelőnőt játszó Mia Farrow, aki a hatvanas évek végén Rosemaryként már megszülte egyszer a sátán fiát. Kiöregedvén a szerepből, most talányosan mosolyog, de aztán csak kimutatja a foga fehérjét, és sikoltozva támad a nagykalapácscsal. Furcsa ember, aki ilyen filmeket néz, még furcsább, aki ilyeneket hoz létre, de hát ne csodálkozzunk: a gonosz közöttünk jár. Amíg jobb dolga nem akad, mozifilmeket készít.