Fürdeni márpedig nagyon szeretek. Valahogy megnyugtat a víz, balzsamozza a csupasz idegvégződéseket, ellazít, és közben olvasni is lehet. Akár órákig is el tudok lenni vele. Sokkal jobb persze, ha a város néhány még működő törökfürdőjében teheti ezt az ember. Nézheti a többiek formáját, melyikféle hasat szeretné magának húsz év múlva, vagy meredhet a zuhanyozóban hagyott protézisekre. Van ennek valami nagyon különleges, poétikus hangulata. Ozpetek rendezőnek nagyon is sikerült ezt megragadni. Egy olasz belsőépítész közfürdőt örököl Isztambulban, és nem adja el, nem hagyja elpusztulni. Ez lesz a felemelkedése és tragédiája. Aki járt már a világ eme egyik leghangulatosabb városában, az azonnal otthon van a filmben, de az is, aki nem, csak egyszerűen hajlamos az enyhe szentimentalizmusra. A halott nagynéni levelei által ismerjük meg a történetet, és szeretjük meg a török várost. Anélkül, hogy ott lennénk, otthon vagyunk benne. A film után jöttem rá a kis kényelmetlen, de kedves fapados moziban, hogy aznap egy kovácsoltvas szappantartót és szappant kaptam ajándékba. Aztán hosszan ültünk egy kerthelyiségben a törökfürdő falainak tövében. Minden klappolt. Otthon is várt a fürdőszoba. Fürdő az egész világ.
