Már önmagában kuriózum, ha egy csádi rendező, nevezetesen Mahamat-Saleh Haroun nagyjátékfilmje eljut a magyar mozikba. Az Egy néma kiáltás azonban nemcsak e különlegesség okán kihagyhatatlan műalkotás, hanem mert Haroun olyan őszinteséggel tudja elmesélni egy kiéleződött apa-fiú kapcsolat eleve elrendelt tragédiáját, amilyet ugyancsak ritkán lehet megtapasztalni a hazai vásznakon.
Az afrikai földrész gyarmati egzotikumának kiaknázása után a kilencvenes évektől Hollywood már a fekete kontinens tragédiáira koncentrál. Véreskezű diktátorok hatalmaskodásai (Az utolsó skót király), elhurcolt és felfegyverzett gyermekek (Véres gyémánt), valamint népirtások (Hotel Ruanda, A nap könnyei) kerültek a középpontba, de az éhező és betegeskedő családokat erkölcsi tartás nélkül felhasználó gyógyszeripart (Az elszánt diplomata) is vették már górcső alá a rendezők. Helyesnek nevezhető magatartás ez az angolszász filmipar részéről, mégis egyszerre "üdítő" és megrázó élmény egy olyan filmet látni, amelynek rendezője – talán személyes élményei folytán – természetesnek veszi a felsorolt problémákat. Mahamat-Saleh Haroun éppen annyira rugaszkodik el országa zűrzavaros állapotától, amennyire egy melodráma keretei engedik. Elsősorban a családi drámára koncentrál, s a csádi polgárháborús viszonyokat a háttérből (rádiós és televíziós híradások, helikopterek zaja, egy-egy közkatona) csak a katarzis során engedi betüremkedni.
Adam, azaz "Champion" egykori úszóbajnokként a csádi főváros, N' Djamena egyik luxusszállodájában dolgozik a medence mellett, mint úszómester. A hotel privatizálásakor azonban lételemévé vált munkahelyét át kell engednie fiának, s a perifériára szorulva sorompóőrként kénytelen folytatni a mindennapi betevő megkeresését. Problémáit pedig csak fokozza, hogy az országhatárnál polgárháború zajlik, s a kormány mind nyomatékosabban igyekszik behajtani a lakosságtól a háborús hozzájárulásokat.
Az Egy néma kiáltás egy döntésről szól, amelynek során a főhősnek definiálnia kell önmagát. Választania kell az "Adam" és a "Champion" név, azaz a szerető családapa és a városnegyed celebjének megbecsült pozíciója között. Haroun ezt a belső konfliktust vetíti ki a család két férfitagjának kapcsolatára, sőt filmjének elbeszélésmódjára is. Kezdetben hétköznapi szituációk érzékeny bemutatásával elmélyíti a két munkásember egymáshoz és a medencéhez fűződő viszonyát, majd ellentéteiket ellipszisekkel súlyosbítva, erőteljes drámai fordulópontokká duzzasztja a fiú bátortalan hallgatását illetve az apa alattomos árulását. Haroun a főhős őrlődését is egyszerű motívumok ütköztetésével fejezi ki. Az oldalkocsis motorkerékpárral mindvégig az orra előtt lebegteti problémájának kézenfekvő feloldását, a határ menti harcok és a sorompóőri periférikus lét párhuzamával ugyanakkor kétségek közé is taszítja figuráját.
Tavaly a csádi rendező a Zsűri különdíját érdemelte ki Cannesban, valóban nem érdemtelenül. Az európai stílben fogant Egy néma kiáltás mind formai, mind narratív átgondoltság tekintetében fel tudja őrölni az esetlegesen kétkedő nézői magatartást. S csak remélni lehet, hogy hatására a hazai filmszínházak még szorult helyzetükben is mind több, a fekete kontinensről származó mozgókép előtt nyitják meg vásznaikat. Mahamat-Saleh Haroun műve alapján ugyanis van miért...
