Nem tudom szeretni az Eiffel-tornyot. Talán nem vagyok ezzel egyedül. Ám nem vitatom, hogy igazán izgalmas érzés alatta állni, elismerem remek konstrukcióját és különleges stílusát. Sőt, kifejezetten jólesik ránézni a párizsi forgatag közepette. Mikor felmásztam a tetejéig, és körbetekintettem, olyan érzés fogott el, mintha kiemelkednék a mindennapokból – olyan kulturális élmény, amire azt szokták mondani, ha az ember Párizsban jár, feltétlenül át kell élni. Szóval jobban meggondolva: mégiscsak szeretem az Eiffel-tornyot. Csak máshogy: inkább hidegen csodálom. Ugyanígy viszonyulok A nagy Gatsby című hollywoodi őrülethez is. Szeretni nem tudom. De igazán grandiózus alkotás, valódi nagyvászonra termett Mozi.

Baz Luhrmann rendező előző műve, az Ausztrália kisebb bukásnak bizonyult – mind művészileg, mind anyagilag. Az elnyújtott alkotásból épp a rá jellemző húzások, a különös, videoklipes esztétika hiányzott. Talán ezért is történt, hogy F. Scott Fitzgerald nagyszerű regényét, A nagy Gatsbyt már nem a régi hollywoodi melodrámák szabályai szerint, hanem ismét a rá jellemző, különleges látásmóddal hívta életre. Az ausztrál rendező ugyanis sohasem a hagyományos, szabályos alkotásairól volt híres. Erős színek, művészettörténeti korszakok keverése, rengeteg gyors vágás, zenével együtt élő jelenetek és szélsőséges érzelmek jellemzik mind a Kötelező táncokat, mind a Rómeó és Júliát. Az őrületet és a drámát, a giccset és a tiszta érzelmeket leginkább a Moulin Rouge!-ban sikerült egyensúlyba hoznia: azóta is a musicalek 21. századi etalonjaként tekintenek rá. És a Moulin Rouge!-t lehetett szeretni.

Ez talán a legnagyobb és nagyjából egyetlen különbség a két alkotás között. Stílusban, hangulatban, beállításokban végig a nagyszerű musicalt idézi az új Luhrmann is: épp hogy nem fakadnak dalra a szereplők. A film leginkább egy kulturális viharhoz, adott esetben robbanáshoz hasonlít. Korok, stílusok és ízlések keverednek folyton: a hip-hop, a popzene úszik bele a dzsessz hagyományos dallamaiba, Lana del Rey váltja Gershwint. A neoklasszicizmus, a barokk és az avantgárd vetekednek egymással, mikor az utcán autózunk, vagy a gazdag villák világában sétálunk. Az 1920-as évek Amerikája folyton a 21. század szólamaival, fiatalos bulijaival mérkőzik meg. A túlpörgetett jelenetek feszes dinamikájukkal a videoklipek harsányságát idézik, a képi világ mindvégig erősen stilizált, miközben maguk a szereplők elvileg a mindennapok Amerikájában élnek. És ha ez nem lenne elég: a száz évvel ezelőtti világ a legmodernebb filmes technikával, a 3D trükkjével jelenik meg. Tehát szó sincs itt az angol kosztümös filmeket idéző hangulatról vagy életérzésről – inkább a popkultúra elemeivel átitatott, „szabálytalan” adaptáció kerül a néző elé. És szögezzük le: igényes és méltó adaptáció született.

Ezek után talán nem is meglepő, hogy az egyik főszereplő képletesen maga a rendező: a Baz Luhrmann-filmek elsősorban nem a színészekről, hanem magáról a rendezőről szólnak. Sajnos most kissé túlzásba is esett az alkotó: olyannyira szerette volna megmutatni magát, hogy színészeit sem hagyta igazán életre kelni – folyamatos vágásaival és stílusváltásaival beállt a nézők és a szereplők közé, emiatt pedig nehezen azonosulunk velük.

Leonardo DiCaprio teljesítménye ezzel együtt is kiváló. Az első megjelenésében, tekintetében már egy egész életút benne van: senki sem tudta volna így eljátszani ezt a szerepet, mint ő, legalábbis nagyon nehéz lenne bárki mást elképzelni ebben az elegáns, ám mégis indulatos karakter bőrében. Vagy mondhatjuk úgy is: DiCaprio úgy formálta saját képére a szerepet, hogy gyakorlatilag eszünkbe sem jut bárki másra gondolni, amikor a rejtélyes Gatsby nevet halljuk. Jól áll neki a pompa, a stilizált látványvilág, a szélsőséges érzelmekben is láthatóan otthon van.

Carey Mulligan játssza Daisyt, Jay Gatsby örök szerelmét, és kétségtelenül méltó partnere a férfinak, még ha nem is képes olyan intenzíven és őszintén jelen lenni, mint a címszereplő – rajta inkább érezni, hogy szerepet játszik. Bájosságból mindenesetre jelesre vizsgázott. Valamilyen tévedés folytán Tobey Maguire is szerepet kapott a filmben, ráadásul a legfontosabbat: egyes szám első személyben narrálja a történetet (gyakorlatilag a regény mondatait halljuk tőle), és az ő szemén keresztül látjuk a legnagyobb drámákat is. Egy igazán érzékeny, izgalmas színész talán még a katarzisig is elvihette volna a közönséget, de az ex-Pókembertől csak annyira futotta, hogy elviselhetően szerencsétlen volt, és talán először lehetett végre igazán komolyan venni.

Összességében A nagy Gatsby egy pazar, csillogó-villogó kavalkád, totális moziélmény, melyet csak Hollywoodban tudnak ilyen színvonalon elkészíteni. Bár mindvégig a rendező fentebb említett musicalmegoldásai kerülnek elő, ezúttal még nem kell háborognunk, mert így is működik a film. Igaz, legalább annyian lesznek az értetlenül pislogók, mint a meghatottan merengők. A lényeg, hogy Luhrmann ismét megvillantotta különc voltát, és mi vitatkozhatunk tovább, hogy ízlésficamban szenvedő pszeudo-művésszel vagy a kultúra sajátos nyelvét beszélő alkotóval állunk-e szemben. Én az utóbbira szavazok. Egyelőre.

Megjegyzés: A kritika az angol nyelvű verzió alapján készült. Hogy a magyar szinkron mennyiben befolyásolja a film élvezetét, nem tudom, de erősen ajánlom az eredeti hanganyaggal való megtekintést.