Persze csak a filmjében, de tőle még ez is nagy teljesítmény. Eleve furcsa, hogy egy színész, aki már elmúlt ötven, még soha nem játszott családapát (kivéve a Szép kis napban, de annak már több mint 15 éve...), de úgy tűnik, végre nála is megtört a jég.
Clooney mindezt annak köszönheti, hogy a magánéletében már régóta a független csajozógép szerepében feszít, aki legalább évente (a szerencsések ennél kicsit tovább is húzhatják) váltja le maga mellett az éppen ott feszítő hosszú combú szépséget, és ez az image valahogy a szereposztók fejébe is átkúszhatott. Szó se róla, eddig is rendkívül változatos szerepekben tündökölt, de úgy látszik most, ötven éves fejjel jött el az a pillanat a karrierjében, hogy apaszerepben is bizonyítson. Ráadásul egyből egyedülálló szülőt alakít, ugyanis az Utódok úgy kezdődik, hogy a filmbéli felesége egy baleset következtében kómába kerül, és szinte semmi esély arra, hogy ebből magához térjen.
Clooneyra szinte alig ismerünk rá. Rövidnadrágjaiban és bebújós papucsaiban rohangálva, a fura frizurájával már-már annyira hétköznapi és esetlen, hogy majdnem elfelejtjük, hogy jelenleg ő Hollywood macsókirálya. Ráadásul a lányaival is olyan érzékenyen és nem túl magabiztosan bánik, ami jól kiemeli a karaktere sebezhetőségét. Az Utódok bizony az ő filmje, a másik főszereplője viszont Hawaii, amit szintén nem szoktunk ilyen formában látni. Miközben Clooney karaktere, Matt King megpróbálja a szigeteken megkeresni a haldokló felesége szeretőjét – mert közben kiderül, hogy olyanja is volt -, vele együtt mi is bejárjuk Hawaiit, és a film arról szól, hogyan talál egymásra a kalandban ez a sebzett kis família. Hawaiit és a legtöbb turistaparadicsomot a filmek többségében a kaland és a romantika jegyében ábrázolják, és olykor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy vannak emberek, akik az egész életüket ilyen helyeken élik le. Számukra ez a mindennapok része, nem pedig egy mozgó és élő képeslap. Alexander Payne rendező úgy mutatja meg nekünk Hawaiit, hogy kivételesen elfelejthetjük a turisták nézőpontját. A képek messze nem képeslapszerűek, a figurák pedig valóban otthonosan mozognak a környezetben, ami részben annak is köszönhető, hogy a főszereplőkön kívül rengeteg helybélit szerződtettek a kisebb szerepekre.
Payne már a Schmidt történetében és a Kerülőutakban (utóbbi esetében szó volt arról, hogy Clooney is szerepet kap benne, de végül akkor még nem jött össze a közös meló) is megmutatta, hogy a sebzett férfilélek nagy szakértője, és azt is tudjuk, hogy még a tragédiákban is képes meglátni a komédiát. Filmje ennek jegyében amolyan könnyes/mosolygós darab lett, amiben ugyanúgy megtalálhatók az őszinte, mély érzelmek, mint a komikus szituációk és karakterek is, a kettő pedig ebben az esetben erősíti és nem kioltja egymást. Clooney mellett a gyerekszereplők (Shailene Woodleynak komoly sztárkarriert jósolok) is kiválóak, a film pedig képes úgy szórakoztatni, hogy közben gyakran elgondolkodtat, és egyes jeleneteiben kimondottan megható. Hollywoodi filmtől ennél többet nem várhatunk, így ez nálam egy bravúros 5/5-ös néznivaló.
