Get Carter

Sylvester Stallone újra megpróbálkozik a színészettel, ám ezúttal sem jön össze. De nem baj, egy George Michael hasonmás versenyen ő lenne a nyerő.

A Get Carter, mely az 1971-es nagy sikerű angol film remake-je, egy rajongó szerint a filmgyártás gyalázata. Hogy mennyire igaza volt, ahhoz a moziba sem kellett elmennie, elég volt végigolvasni a plakáton a szereplőgárdát, melyen legnagyobb meglepetésre a hajdani sorozat Cartere, (Michael Caine) is szerepel, csak ezúttal egykori karaktere ellenfeleként. Még itt az elején gyorsan el kell mondani, ő az egyetlen pozitívuma a produkciónak, két Oscar-díjának és szakmai kvalitásainak köszönhető, hogy a filmet egyáltalán bemerik mutatni moziban. Az alkotóknak ugyanis önkritikájuk nincs, ellenben egy profi vágót ügyesen leszerződtettek a filmhez, aki olyan előzetest fabrikált össze, mely a legóvatosabb, legagyafúrtabb fant is rászedi. A bemutató szerint egy pergős, összeesküvésekkel teli véres thrillert láthat a néző, amelyben a rossz arcú (Mickey Rourke) és a GM-hasonmás Stallone összeméri karizmát és öklének nagyságát.

A valóság azonban végtelenül kiábrándító. Már a nyitó jelenet alapos gyanúra ad okot, amikor bátyja temetésen megjelenik Carter, a rossz hírű pénzbehajtó, és mindenféle kérdésekkel zaklatja azokat, akiket nem látott évek óta. Egyértelmű, hogy Carter bosszút fog állni egy egyszemélyes háborúban, ahol mindenkit legyőz, még saját maga sötét oldalát is. Afelől sincs kétség, hogy testvérének belevaló lánya lesz az ő megmentője, amolyan őrangyal, aki a romlott férfit a bűn mocsarából kivezeti a fényre. Tehát Megváltás-történet ez a javából, ahol Carter tulajdonképpen a Sors keze, mely ezúttal négy-öt holttesten keresztül mutatja az utat a megtisztulás felé. Hogy pontosan mi történt a testvérével és miért, csak a film legvégén derül ki. Nyilván nagyon megrázónak szánták, de a cselekmény annyira lassan bontakozik ki, s olyan sokáig időzik el az érdektelen és meglehetősen sematikus karakterek motivációjának érzékeltetésével és személyiségük irreális fejlődésével, amitől ez a 'lélektani krimi" egyszerűen nézhetetlenné válik.

Mindezt majdnem két órán keresztül erőltetik, de ez a két óra egy örökkévalóságnak tűnik. A film megítélését továbbrontja az operatőri munka modorossága, az eltúlzott kontrasztok, tulajdonképpen szinte teljesen elnyelik a fényt. A forgatókönyv hiányosságait így leplezni meglehetősen olcsó fogás, a feszültséghez nem elég sötét árnyakkal manipulálni, ahogy attól sem lesz valaki rosszarcú gengszter, hogy szakállt növeszt, és érdes hangon beszél hülyeségeket.