A világ második, de inkább harmadik vonalában toporogva végül nálunk is bemutatták Lars von Trier csaknem egyéves filmjét, a Táncos a sötétben-t. Kijózanító és elszomorító egyben, hogy kíváncsian masírozunk be egy olyan filmre, melyet hónapokkal korábban vetítettek Prágában. Mindegy, most végre mi is megnézhetjük azt a filmet, melyet tavaly ünnepelt a filmes szakma. Örüljünk annak, hogy egyáltalán láthatjuk a világnak ebben az elhagyatott, szürke kis zugában.
De mindenekelőtt örülhetünk annak, hogy az elmúlt idők filmes sivársága után láthatunk végre valamit, ami viszszahozza bizakodásunkat és nem utolsósorban jókedvünket. Pedig a Táncos a sötétben egyáltalán nem kifogástalan film, sőt, egy lényeges ponton egészen meglepő gyengeséget mutat, az egész film azonban tele van formai ötletekkel és olyasféle letisztult szenvedélyességgel, ami elviselhetővé, de ami ennél fontosabb, megbocsáthatóvá tesz egészen komoly hibákat is. Tulajdonképpen furcsa jelenséggel állunk szemben. Látunk egy filmet, ahol maga a történet érzelgős, és valljuk be, kimódoltságában is meglehetősen szimpla, látszólag sokat bíbelődik a lélekkel, de valójában nem nagyon bonyolódik bele a dologba, azaz nagy felfedezéseket nem tesz közös ügyeinkben, csak jól ismert közhelyek átismétlésére szorítkozik, tehát nem nagyon kényeztet el bennünket meglepetésekkel.
Mindennek ellenére mégis egy kifejezetten jó filmet látunk. Úgy hangzik az egész, mint egy rejtély, valójában semmi különös nincs az egészben. A Táncos a sötétben a történetet leszámítva ugyanis minden másban kifejezetten jó minőségű. Ebben csupán az a meghökkentő tény, és egyben intő jel is számunkra, hogy a sztori talán nem is annyira mindenható, mint amennyire hisszük. Lars von Trier filmjében egytől egyig kitűnőek a színészek, meglepően szép a látvány, pontosak az információk, és tartózkodóan kezelt a nagy formai ötlet. A Táncos a sötétben egyik legfeltűnőbb megoldása ugyanis az, hogy Selma, az Amerikába emigrált cseh munkásnő könnyes drámáját Trier musicalbetétekkel mondja el. Ettől egyébként helyére kerül némiképp az érzelmes történet. Kap egy kis ironikus mellékízt, ami nem árt, mert e nélkül nehezen lehetne elfogadni a gyermeke szemműtétjére kuporgató, maga is lassan megvakuló, naiv és jólelkű nő hányattatásait és brutális kivégzését.
A musicalrészektől azonban az egész film a helyére billen, felerősödik az érzelgőssége, kiemelődik giccsessége, és valahogy egységessé lesz benne minden. Trier egyszerre mond valamit, és cáfolja is azt. Ez hiba is, meg nem is. Tökéletes klipeket vegyít a történetbe, és ezektől a sztori súlyosabb és súlytalanabb is lesz egyszerre. Nehezen tudom eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz. Néha úgy találom, hogy menekül a története elől, hogy felmentést ad magának a szituációk árnyalt átgondolása alól, néha meg azt gondolom, hogy rendben van ez így, amúgy is tudunk mindent a történetről, felesleges azt túlmagyarázni. Björk úgy játszik, mint egy angyal, Catherine Deneuve, mint egy anyatigris, a férfiak meghatóan aprólékosak és finomak, Björk zenéje árnyalt és okos. Képzeljük el mindezt kevesebb melodrámával, a mostaninál jóval rövidebben... De az már túl szép volna. Ilyen jót mostanában film nem is tud.
