Recenzens bevallja, kétszer próbálkozott e film megtekintésével. Olyannyira igyekezett, hogy ráadásul még a film egyik alapjául szolgáló regényt is elolvasta (Hanif Kureishi: Intimitás; Ulpius Ház, 2001). A szorgalom hiábavalónak bizonyult, Rec. az első alkalommal 20 perc, a másik esetben nagyjából egy óra múltán hagyta el a Toldi mozi nézőterét.
Pedig sokat remélt e filmtől. Hisz van e oly operabarát, ki ne ismerné Patrice Chéreau mérföldkő súlyú Ring-rendezését Bayreuthból? Persze Rec. élhetett volna a gyanúperrel, miután letette Kureishi könyvecskéjét. E munka - jellemző módon világsiker - a középfajú giccs kategóriájának egyik reprezentánsa. Világsikerének titka talán az, hogy manapság éppen ilyen könyvet kell írni a fejlett Nyugaton. A témák az utcán hevernek: a házasság válsága, a főhős szexuális válsága, munkája válsága, a világ válsága, az emlékek válsága, végezetül pedig a válság válsága, mert már a válság is idézőjelbe került, már az sem az igazi - hiszen mégiscsak túl vagyunk már a klasszikus modernség korszakán. Elidegenedés a köbön, de ez valami langymeleg és ornamentikus tökörészésbe csomagolva. Az efféle regények szinte minden alkalommal az obligát maszturbálós jelenetben lövellik ki meritumukat. Ezúttal - az élénk stílus eszközeként - a gyerek is rányit a dárdarázó papára: nicht vor dem Kind!
Ez a jelenet szerepel Chéreau filmjében is. Pokolian kínos az ilyesmit elnézegetni. Nem mintha Rec. prűd lenne, hanem azért, mivel az ilyesmi ábrázolása igényli a legtöbb ízlést. Ha látjuk egy férfi eltorzult arcát, amint vadul reszel a mosdókagyló fölött, miközben át kell éreznünk, hogy miféle morális gondok nehezednek vállára, hogy onanizálása voltaképpen bűnvallomás és önostor, akkor szemlesütve félrenézünk, mivel a rendező a szánkba akar rágni valamit, aminek közös elfogyasztására semmiféle kedvünk.
Aztán az Intimitás sokat emlegetett merészsége. A nyers szex és így tovább. Rec. a legcsekélyebb vakmerőséget sem érezte a jelenetezésben, inkább nosztalgiázott. "h, azok a régi szép, hatvanas évekbéli bergmani baszások, mondjuk egy mozi nézőterén, a Csend elején vagy a Nagyításból a két kis manöken-novícia! Rec. elnézte egy ideig, amint a két jobb sorsra érdemes intim színész (Mark Rylance és Kerry Fox) gyömöszöli egymást a fénymérő előtt, aztán vette a kalapját.
Chéreau filmje azért oly bántó többek közt, mert benne minden ismerős, ezerszer látott. A könyökünkön jön ki a flash back technikával előadott képsor az elhagyott családról: a gyerekek persze pancsolnak a kádban, miközben a főhős bűntudatosan nyújtja oda feleségének a törülközot. A lerobbant, egykor szépreményű, mára súlyosan retardált beatnik, aki egy John Lennon-fényképet visz magával, mikor végleg bezárja családja mögött az ajtót. És mindez valami oly mélységes humortalansággal, oly misztikusnak szánt, valójában szánalmasan szintetikus aláfestő zenével, oly komoly képpel előadva, hogy Rec. arcát elöntötte a szégyen pírja. De persze Chéreau csak azt csinálta, amit manapság szinte mindenki: a közhely tengeréből próbált új forrást fakasztani végső művészi zavarában és kétségbeesésében.
