Joulupukki halálának éjszakáján - ha jól emlékszem, ez volt a címe annak a dermesztően morbid és nyomasztó, de hát milyen is lenne, ha egyszer skandináv novellának. Magam csak a képregényváltozatát olvastam (fordította: SztyopaX), de biztos megjelent valami antológiában is (Nyűhalál a rög fölött - fiatal számi elbeszélők; ilyenre gondolok). No, abban havas tájat látunk nagytotálban, fut a szán, szalad a szán, csilingelnek a csengettyűk a rénszarvasok nyakában, a Télapó hangosan kurjongat, hallali, hallali - s a távolban feltűnik egy falucska. Ahol közelibe vált a novella vagy a kamera: a szánalmas faházakon repedezik a festék (valaha vörös xyladecor), a szép havas utca valójában reménytelenül sáros, az ablakdeszkák behúzva, az utcán senki, csak egy sarki róka teteme az iskola előtti oszlopra kötve. Szél támad, megindul az eső, mikor nevezett Pukki az első házhoz ér. Hát hol a kiscsizma, amit megtömhetnék minden földi jóval? Az arca még csupa derű, szelíden kopogtat, de nem történik semmi, csak az udvaron felvonyít vészjóslón a csikasz. A távolból rekedt istenkáromlás hallatszik. A második háznál is hiába próbálkozik. A harmadiknál már olyan, mint aki az életéért menekül, inkább azért veri az ablakdeszkát, hogy engedjék be, hogy szusznyi nyugtot leljen üldözői elől... És ez így megy valami végtelenül idegtépő végtelenségig, házról házra, sarokról sarokra, át az egész falun, Joulupukki csizmája alatt ropognak a döglött madarak fagyott csontjai. S akkor, a végén egy pillanat alatt megért (megértünk) mindent - az összetört, mocskos szakállú vénség nehézkesen visszakapaszkodik a szánjára, tán életében először végigvág szíjostorával az ázott szarvasokon, vezérük (a Vörösorrú Rudolf) viszszanéz, tekintetében több a szánalom, mint a düh, s nekilódulnak. Újra kinn vagyunk a havas tájon, de már csak a hideget érezzük, mínusz száz fok van, csak egy erős ágú, magányos fa állja a szelet. Odáig vánszorog a fogat, a Mikulás fölkapaszkodik a Vörösorrú hátára, s hurkot csavar az alsó ágra. Amikor kész, a Vörös Rudi fölhorkan. S nekilódulnak újra.
Az öreget azóta is ott himbálja tán a szél...
Mert a Mikulások mindig rosszul végzik, egyiknek ez nem jó, a másiknak az nem.
Will Smith nagyon keserves arcot vág: illő tisztelettel, de a modernizációba vetett feltétlen hittel közelítvén az elődei szájrángatásához - alighanem szomorú lehet és megtört, valami nagyon bánthatja. De mi bánthatja szegény Will Smitht oly nagyon?
Míg a bántás úgy gyötri, Will Smith végrehajt néhány - zömmel a szervezett szervkereskedelem hatáskörébe tartozó - jó cselekedetet. Úgy is mondhatjuk, ahol tud, segít: egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek, vesét, pájslit az ugyancsak rászorulóknak. Szerencsére azok csak heten vannak, s van közülük, aki beéri egy háromszáz hektáros, óceánparti botanikus kerttel, s a vele járó csinos villával. Mert ha nem csak heten lennének, s a kutyának sem kellene az ingatlan, akkor már a film közepére elfogyna Will Smith összes porcikája, s abba kellene hagyni a két órát pusztán terjengészeti okokból (beleszerelmesedés önbeállításainkba; művészeink igéző tekintetébe; Woody Harrelson olyan vakot ad például, amilyet még nem látott senki) meghaladó dolgozatot. És mindenki azt kérdezné: most mi van?
Ez egy filmtípus egyébként, hisz' így is azt kérdezzük: "Mi van?" Arra megy ki a játék(idő), hogy minél tovább kérdezzük, s annál nagyobbat csapjunk a homlokunkra, hogy hát ezért (történt minden). De mielőtt idáig érnénk, világítsunk jobban rá a pályája csúcsán álló Will Smith és a leszálló ágba érő Joulupukki közti - esküszöm, csupán látszólagos - különbségre, mely szerint ugyan először mindenki elutasító, hovatovább gyanakvó Willel szemben, de ő tud olyan ajánlatot tenni, amit nem lehet visszautasítani. Hülye Télapó, a gudváncos aranydióival...
Ez a különbség, hogy Will Smith nem adja fel! Nem tetszik a vesém? Nesze, itt a lépem, s arra már nem tud mit lépni a kiszemelt. Tán kösz, majd hálásan néz Willre, s az alsó ajka megrándul. Ez számít! Nem feladni! Ez a különbség egy hollywoodi film és egy lapp igazságrendészeti jegyzőkönyv között. A hollywoodi filmben lehetsz bár retardált, mint Forrest Gump, vak, mint a denevér, színes vagy fekete-fehér, akkor is... Ha nem adod fel, boldog leszel, hovatovább a nyertesek között találod magad.
Mert ajándékul a nézői türelemért, hamarosan kiderül, hogy Will se százas, őt is érte valami, ő is erősen hátrányos helyzetű. Viszonylag rapid módon jutott ki neki a kárhozat, már a legelején ki is számolja, nem kisebb léptékű összefüggésrendszerbe ágyazván enbaját, mint a genezis. "Az úr hét nap alatt teremtette a világot, én meg hét másodperc alatt tettem tönkre a magamét" - mit mondjunk? Tán egy "ah" megteszi.
A kárhozatra az átlagember egy élet munkáját fordítja, s közben bízik a máskor és más helyen esedékes üdvözülésben. Will Smith, mint nagy elődje, Benjamin Button, fordítva él, hét másodperc alatt elkárhozik simán, így marad két óra két perc ötvenhárom másodperce az üdvözülésre. Mit gondolnak, sikerül? És mikor sikerül?
Persze, sikerül - ez senkinek se spoiler. De mint a fentiekből is kitetszik, itt is az ár a lényeg. Mit fizet Will Smith? S miért? S nem magas-e kicsit az ár? Veséje, tüdeje, szeme, szája, talpa és a teteje? Ugyan már, pimf tételek, természetesen a lelkére megy ki minden. Úgy áll egy ideje a hollywoodi árfolyam, hogy van, amit csak a lélek piacra dobásával lehet beszerezni, jelesül: mindent, ami visszamenőleges jogosítványt ad. Mindent, ami felment. Benjamin Button és Forrest Gump megőrzi a lelkét, még a legnehezebb élethelyzetekben sem merül fel, hogy feladnák személyiségüket. Will eleve úgy jön, mint aki megy. S ez már nem a nyertesekre és vesztesekre osztott világ, hanem a bűnösökre és bűntelenekre.
Ilyenformán a Hét élet nem csupán giccses végtelenül (amire befizettünk, ugye), de korlátolt és ostoba és unalmas is végtelenül (amit azért elhagytunk volna). Hát csoda, ha a Mikulás becélozza a konnektort?
